Balázs Ablonczy

Ablonczy könyve sok szempontból Sándor Klára székely rovásírás-monográfiájára emlékeztet: egy olyan eszmeáramlat tisztázására törekszik, amire azóta már hatarasznyi vastagon rátelepedett a salak. Pedig a turanizmus önmagában se nem megváltó gondolat, de nem is a bolondok játszótere – hanem egy irányzat, amibe beletartozhatott a keleti kultúrák iránti jóindulatú érdeklődéstől kezdve a politikai szándéknyilatkozaton át a hagymázas őstörténeti rémlátomásokig szinte minden, ami kicsit is Napkelet felé mutatott. Egy nagy katyvasz, bizony, amiben békében megfért egykor a buddhizmus a Tengri-hittel, a finnugorisztika a summér-magyar rokonság gondolatával, és amiben találhattunk megfontolásra érdemes tudományos állításokat éppúgy, mint szédült segédmúzeológusok frusztrált nyöszörgéseit. (Nem mellesleg: pont ez a kaotikusság nehezíti meg leginkább történészi oldalról a téma kézben tartását.)

Amúgy mi, akik elkötelezettek vagyunk az irodalom, esetleg egyes írók, irodalmi stílusok iránt, igazán nem vethetjük senki szemére, hogy valaki emocionális okokból választ magának eszmerendszert – mint ahogy sokan érzelmileg kötötték magukat a turanizmushoz, mert vonzódtak a színes, izgalmas eredetmítoszhoz, amiből táplálhatták magyar identitásukat*. A gond nem ezzel van – hanem amikor ez az irányzat már a nemzeti-sérelmi gondolkozás gyűjtőlencséje lesz. Ugyanis ilyenkor beszűkül a csoport intellektusa, zárt egységet hoznak létre, amiről leperegnek a tudományos tények és eredmények, és az eredendően izgalmas kérdéseket felvető közösség sarlatánok kártékony hordájává válik. Pontosítok: kártékonnyá akkor válik, ha állami figyelmet (és támogatást) kapnak. Különben csak aranyos, bár fura bácsik társaskörei, ahol sósperec rágcsálása közben a jelenlévők szidják a kutya Akadémiát meg a deviáns Nyugatot, néha pedig felolvassák egymás verseit (az elcseszett rímekkel együtt) – de amúgy a maguk holdkóros módján ártalmatlanok. Szóval maradjanak csak meg a periférián.

Ui.: Ablonczy nálam e kötet után megkapja a „legolvasóbarátabb magyar történész” vándorserleget. Úgy tud közvetlen és jó kedélyű lenni, hogy az egyáltalán nem megy a színvonal rovására. Persze, hálás a téma – turanizmusról mégis könnyebb szórakoztatóakat mondani, mint a magyar honvédség viselkedéséről a megszállt ukrán területeken –, de ezzel együtt ritkaság az olyan szakmunka itthon, amit az ember pusztán a szöveg szintjén is élvez. (Mondjuk azért a rendszerváltás utáni turanista vadhajtásokat tárgyalhatta volna bővebben is.)

* Mert ahogy a manapság népszerű ezoterikus szállóige tartja: „gyökerek nélkül nem lehet repülni”. Amiről amúgy érdemes lenne megkérdezni a fák meg a madarak véleményét is.… (meer)

Jobban tetszett ez a könyv, mint Ablonczy Trianonról szóló, korábban olvasott könyve.
Stílusban ugyan nincs lényeges eltérés - ezzel korábban sem volt gond -, de a Trianon jóval kevesebb oldalon írt le olyasmiket, amiknek a jó részét már tudtam, ezért nem igazán éreztem, hogy van oka a könyv megírásának. Abból egy esszé épp elég lett volna.

Ez az Erdélyről szóló könyv viszont nagyon alapos lett: sokkal részletesebben ír a tárgyban szereplő néhány évről, előzményekről, következményekről, mint a párja. A szerző a korabeli rengeteg irat - melyek egy részét Pestre mentették az Erdélybe érkező front elől - alapján nagyon sokrétűen rajzolja meg, hogy miként alakult ki ekkortájt az az Erdély-kép, ami ma is bennünk él. A két világháború diplomáciai csatározásaival kezdve, a bevonulást, a katonai, majd a polgári közigazgatást, a mindennapi életet, végül az összeomlást fejezetenként ismerhetjük meg.
Az időbeli áttekintés mellett tematikusan is végigjárjuk Erdélyt. Megtudhatjuk milyen hatása volt a visszatért magyar világnak az erdélyi politikára, Erdély és az anyaország viszonyára, a vallásra, az iparra, a közlekedésre, a földosztásra, az oktatásra, a kultúrára, a nemzetiségekre.
A részletesség számomra néha már túlzó, műkedvelőként már nem vagyok kiváncsi minden tucatnyi példányban kiadott erdélyi lap működési nehézségeire.

Külön érdeme a könyvnek, hogy sok-sok személyes történetet, problémát, tragédiát ismerhetünk meg, így a tényszerű történészi nézőponton kívül, egymástól lényegesen eltérő gondolkodású emberek életéből is viszontlátunk egy keveset.
Ablonczy nem hallgatja el a magyar oldalon történt túlkapásokat, bűnöket, miközben a másik oldal által elkövetettekről is beszámol, uszítás nélkül.

A sok új információ között megragadó momentum a végjáték is. A Don-kanyarbeli veszteségek ellenére is korábban sosem látott méretű sereg, egymillió fő állt készen és hadban a román kiugrást követően és sikerrel kezdte el visszahódítani a szövetségesből ellenféllé vált Romániától Dél-Erdélyt. A szovjet úthenger azonban megállíthatatlanul tört előre, így az ott lakó magyarok könyörgése ellenére harc nélkül kellett feladni minden területet a visszavonuló ellenségnek, hogy az Alföldre időben érkezzen az átcsoportosítás.

Hasonlóan drámai azt olvasni, hogy a magukat teljesen magyarnak valló erdélyi zsidók deportálásával a következő népszámlálása alkalmával miként csökkent lényegesen a magyarság számaránya Erdélyben anélkül, hogy a románoknak akár a kisujjukat meg kellett volna mozdítaniuk.… (meer)

Biztosan befolyásolja a véleményemet, hogy a szerző évfolyamtársam volt a gimnáziumban. Jelenleg a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, nem véletlenül.
A rövidke könyv áttekinti, hogy miféle legendák keringenek a békekötés előzményeiről, körülményeiről. Többet tételesen cáfol, illetve magyarázatot ad elterjedésére.
Bár az irodalomjegyzék hosszú és láthatóan sok anyagot kellett hozzá összegyűjteni, nem éreztem, hogy lényegesen új dolgokat tudnék meg.
Ráadásul a könyv szerkezetén is lehetne javítani, pl. előbb megemlít egy közismertnek titulált legendát, majd később külön fejezetben is foglalkozik vele, szerintem fordítva illene.
Ami tetszett az az utószóban megfogalmazott konkluzió, ami egy mondatban annyi, hogy a legendákkal leszámolva nekünk kell a Trianon okozta károkat enyhítenünk, más nem fog semmit tenni helyettünk.… (meer)