Richard Aldington (1892–1962)

Olyan, mintha ketten írták volna: egy jó író, meg egy rossz író. Sajnos a rossz írónak jobban szaladt a tolla, övé durván az első 300 oldal. Ez a szakasz szegény George Winterbourne származásáról és felcseperedéséről szól, és össze lehetne foglalni két szóban: „rohadt viktoriánusok”. A szerzőnek láthatóan nincs más célja, mint hogy a korszak aljasságát, képmutatását és talmi voltát igazolja, ennek érdekében szereplők helyett karikatúrákat ír, elemzések helyett kirohanásokat, fárasztó, néha megmosolyogtatóan felületes eszmefuttatásokba bonyolódik, egyszóval: végig sokkal fontosabb neki Winterbourne személyes sorsánál az, hogy jól szájon kenje a Brit Birodalmat. Az egész első háromszáz oldal tankönyvi példája, hogy a strukturálatlan harag egy rendszer ellen (attól függetlenül, hogy az írónak igaza van-e, vagy sem) az irodalom ellen dolgozik. Az írónak desztillálnia kell ezt a dühöt, azt a regény belső motorjaként felhasználni – de nem engedheti meg, hogy a düh a szöveg voltaképpeni céljává változzon.

Aztán szerencsére Winterbourne bezupál, és a szöveg is varázsütésre megváltozik. A kötet második fele, az első világháború ábrázolása példaszerű, tiszta, pontos és erős. Érezzük a könnygáz ananászszagát, mi is ott caplatunk a térdig érő sárban, halljuk a srapnelek becsapódásait. Azt hiszem, a két textúra közötti minőségi különbség oka, hogy amíg az első szakasz az ellenszenvből táplálkozott, addig a második a személyes élményből, ennek köszönhetően amíg az első széteső és torz, addig a második feszes és plasztikus. Tanulságos. Vajon miért nem bízták erre az íróra az első részt is, kérdezi magában a naiv olvasó.

Különben meg pacifista regény. De valahogy disszonánsan az. Nem azért, mert az eleje rosszul van megírva – az más lapra tartozik. Hanem mert amíg az első szakasz egy hazug, kétszínű világot mutat be, a második egy olyan létezésnek – a háborúnak – állít emléket, ami véres és értelmetlenül kegyetlen ugyan, de mégis: a maga módján őszinte, átlátható és világos. Áthatja a bajtársiasság, és az a tudat, hogy a háború hülyeség. Paradox, hogy ezért az összhangért magának a háborúnak tartoznak hálával. Talán emiatt éreztem úgy, hogy ez a szöveg legalább annyira nosztalgiával kezeli a világégést, mint ellenszenvvel. Amit persze nem rónék fel neki, enélkül is van gondja elég.
… (meer)