James Aldridge (1918–2015)

Erkölcsi tanmese barátságról, árulásról és a feloldozás nehézségeiről, az optimális fogyaszthatóság kedvéért köbö hibátlan irodalmi köntösbe öltöztetve. Aldridge könyve nagyjából két dolog miatt „szippantott be”, ahogy az egyszeri értékelő szokta volt mondani. Ezek pediglen:

1.) Az elbeszélő.
Eleve előnnyel indulnak nálam azok a történetek, amelyeket egy, az események középpontjától kicsit távolabb álló személy beszél el nekünk. Ez a struktúra ugyanis lehetőséget ad az írónak arra, hogy kreatívan adagolhassa az információkat, úgy mutatva be a centrumban lévő konfliktust, hogy a centrumon kívülről tekintünk rá. Töredékes adatokból vagyunk kénytelenek építkezni, nincs ránk erőltetve a szenvedők szükségszerűen szubjektív értelmezése, és ez gazdagítja a lehetséges olvasatokat. Eme regény elbeszélője Kit, a fiatal brit újságíró, aki egy new york-i tartózkodás során megismerkedik Lesterrel és Pippel, akik inspiráló vitákba bonyolódva élik meg szoros barátságukat – legalábbis látszólag. Kit azért is kiváló választás az események dokumentálására, mert lévén brit állampolgár, megfelelő rálátással rendelkezik, és pont elég messziről figyel ahhoz, hogy érzékelje: itt nem csak két amerikai vitatkozik egymással, hanem két Amerika is. Kétfajta szemlélet, kétfajta világnézet csap össze, ami alaposan próbára teszi Lester és Pip kapcsolatának szakítószilárdságát.
2.) A történelmi háttér.
Aldridge regénye két olyan történelmi időt mutat be, amiről ritkán szoktak beszélni, és amelyek önmagukban is elvinnének a hátukon egy történetet. Az első (2.a.) a Pearl Harbor előtti időszak, amikor Roosevelt már pedzegeti ugyan a Hitler elleni háborút, de – különösen republikánus oldalról – komoly ellenállásba ütközik. Ekkor még egyáltalán nem evidens, hogy az USA a szövetségesek között köt ki, sokan vannak legalábbis, akik Sztálin bajszának fazonját elviselhetetlenebbnek tartják, mint a hitleri arcszőrt. A korszak elemi óvatossága - ami az amerikaiak izoláció utáni vágyából fakad - pár hét múlva, a meglepetésszerű japán támadás és a német hadüzenet után úgy eltűnik majd, mintha sosem lett volna, de Aldridge remekül ragadja meg a légkör bizonytalanságát. A másik (2.b.) pedig a McCarthy-éra, az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok ténykedése, akik a hidegháború egyik legvitatottabb következményeként gyakorlatilag megkíséreltek (sikerrel) ellehetetleníteni mindenkit, aki akár csak kicsit is pirosas színárnyalatban játszott. Ide fut ki Lester és Pip kapcsolata, itt történik meg az a metaforikus ökölcsapás, ami aztán padlóra küldi barátságukat. Hogy föl lehet-e tápászkodni innen, meg lehet-e bocsátani, vagy ha nem is megbocsátani, de legalább megérteni annak a motivációit, aki minket megpadlóztatott… hát az egy felettébb érdekes kérdés.… (meer)