Yuri Bondarev

Szovjet szappanopera, némi ágyúdörgéssel mint háttérzenével. Nyikityin, az író Hamburgba megy nyugati kiadója meghívására, tehát kvázi a kapitalista oroszlán torkába dugja szép szláv fejét. Ott aztán nem várt ismerőssel fut össze Frau Herbert személyében, aki mint Frau Herbert, idegen, de ha lánykori nevét nézzük (Emma), máris botrányosan ismerős: hiszen ő volt az a német kamaszlány, akivel főhősünk jó néhány évtizede, a háború utolsó napjaiban viharos románcba bonyolódott! Úgyhogy ripsz-ropsz benne is találjuk magunkat egy retrospektív szálban, amiben némi puskaport is szagolhatunk. Szovjet regény puskaporszag nélkül ugyanis olyan, mint Marx szakáll nélkül.

Ami tetszett: van ebben a regényben valami, ami mondjuk pár évvel korábban elképzelhetetlen lett volna egy szovjet háborús regényben. Az együttérzés. Mégpedig nem csak a saját, de a német szenvedéssel szemben. Ez mindenképpen olyan dolog, ami jóindulatra hangol a szöveggel kapcsolatban. Meg aztán Bondarev mindenképpen ügyes író – csatajeleneteiben kiválóan ábrázolja az összecsapás káoszát, igazi tolsztoji talentumról téve tanúbizonyságot.

Ami nem tetszett: sokáig a tetszett listán szerepelt, hogy Bondarev láthatóan nem érez ellenállhatatlan késztetést arra, hogy lekutyázza a nyugatot. Megy a szurkapiszka persze, de a nyugati erotomán szemfényvesztést kipellengérező fejezet mellett ott van az a jelenet is, amikor a moszkvai csibészek vegzálják hősünket, szóval érzékelhető egyfajta egyensúly. Aztán sajnos a 378. oldalon elkezdődik az a szöveghely, ami élből levág egy csillagot a regény minőségéből: az addig tündibündi Nyikityin itt ugyanis egy író-olvasó találkozón megmutatkozik teljes valójában. Amiből kiviláglik, hogy a magyar kereszténydemokrácia és a szovjet szocializmus a homofóbiában jut közös nevezőre, mellesleg pedig számon kéri a nyugat-németeken a szabadság hiányát, amiben akár lehetne is valami, de ízléstelen, amikor ezt egy szovjet állampolgár szájából halljuk*. Aztán nem nyerte el tetszésemet a szerelmi szál sem – Emma és Vagyim (márhogy Nyikityin) egymásra találása bizonyos elemeiben túlírt, más tekintetben viszont elég megalapozatlan, ráadásul ahogy egymás nyelvét se értve édelegnek, az számomra inkább tűnt komikusnak, mint romantikusnak.

Hosszabb a „nem tetszett” lista, mint a „tetszett”, ez első blikkre látható. Valahogy az az érzésem, Bondarev túl sok olvasói igénynek akart megfelelni: belekapaszkodott a szovjet irodalom háborús hagyományába, de el is akart mozdulni a lektűr felé – a végeredmény egy általában ugyan jól olvasható, de bizonyos pontokon kifejezetten geil alkotás lett. A borítója meg olyan ergya, hogy az egerek se rágnák meg.

* Bondarev becsületére legyen mondva, nem megy el a falig, és nem rittyent a regényből bősz programbeszédet. Amivel vissza is hoz fél csillagot az előbb elhullajtott egyből.… (meer)

Vérbeli háborús regény – nem csak az a sárban-hóban vánszorgós (bár azért vánszorgunk is rendesen), hanem a csihi-puhis, piff-paff-puffos fajtából. (Ötven méterről közvetlen irányzással TŰZ a Tigris tankra! Lángoló járművek! Golyózápor!) Bondarev könyve abba a pár napba utaztat el minket, amikor Sztálingrád alatt már körbe van zárva Paulus hadteste, de Manstein páncélosai útban vannak, hogy felszámolják a bekerítést. Úgyhogy szerencsétlen szereplőinket rohamtempóban átcsoportosítják, hogy megakadályozhassák őket eme ténykedésükben. A kötet első fele tehát arról szól, hogy mennek, mennek a katonák a hóban (ez az említett „vánszorgás”, bár egy légitámadás azért színt visz bele*), szenvednek, kínlódnak, aztán ott vannak, bár maguk se tudják, hol, és elkezdenek lövészgödröt ásni. Aztán a második rész meg az abálás – tisztára mint Minas Tirith ostroma, jönnek a náci orkok a tankkal, hőseink viszont hősies hősök, utolsó lőszerig küzdenek, de a túlerő nagy, a nácik mintha áttörnének, szóval fordulatok egymás hegyén-hátán, hogy aztán…

Tényleg jó könyv. Bondarev láthatóan járatos a hadtudomány és haditechnika területén (naná, ő is a szovjet háborús generáció tagja, mint Bikov), tudja, eszik-e, vagy isszák a trotilt, amit ír, könnyen vizualizálható – mi több, hihető. Ebben nagy segítségükre van a színes szereplőgárda, akiken keresztül igyekszik leképezni a szovjet társadalom teljes spektrumát a tetejétől a talpáig (bizony, még Sztálin is feltűnik!). Ügyesen váltogatja a nézőpontokat, szépen szörföl át egyik szereplőről a másikra, így a bakák által érzékelt káoszba és pánikba éppúgy betekintést nyerünk, mint a legfelső vezetés dilemmáiba. Kerüli a propagandaszagot is** – igaz ugyan, hogy hősei, mint említettük, többnyire hősiesen hősiesek***, a nácik meg ellenszenvesek****, de végig megőriz valami kétértelműséget velük kapcsolatban. Itt van például Drozdovszkij hadnagy, a látszólag ideális kommunista tiszt a maga rejtőző labilitásával, vagy Besszonov tábornok, aki pont az a fajta parancsnok, akit a háború végeztével a gulágra fognak küldeni – és ennek bizony ő is tudatában van.

Ha van hiba, akkor az a hossza. Különösen a harc leírása van véééégtelenül elnyújtva – ami különösen azért érdekes, mert akinek egy babszemnyi történelmi ismerete van, tudja, Manstein nem fog áttörni, tehát hőseink akármilyen fenenagy veszélyeket élnek át, győznek végül. (Igaz, speciel belehalhatnak a fenenagy veszélyekbe… és hát az az ő szempontjukból bizony elég baj.) Tehát hiába a sok trükk, amivel Bondarev el akarja hitetni az olvasóval, hogy az orkok most aztán lemészárolják Minas Tirith utolsó védőjét is – az olvasó tudja, hogy a végén Gandalf úgyis megjelenik. A fehér álcázóköpenyben.

* A háborús regények egyik jellemző toposza, hogy ha egy vonat lerohad a pusztán, akkor az csakis azért történhetett, hogy az író be tudjon mutatni egy szaftos légitámadást.
** Még Sztálin esetében is, akinek ábrázolása példaszerű: nem mond róla rosszat (azt még azért nem szabadott), de finoman jelzi a Gazda vészjósló oldalát.
*** Naná, hogy hősiesek: "Amikor King tengernagy dicsérte a szovjetek vitézségét, Sztálin azt felelte: – Nagyon bátor embernek kell lennie annak, aki nem akar hős lenni az orosz hadseregben!" (Innen: Rick Atkinson: Ágyúdörgés alkonyatkor)
**** Jó, hát egyetlen élő náci van benne, de az marhára undok. Viszont érdekes módon van benne egy halott német is, aki viszont szimpatikus. De tartok tőle, hogy a szimpatikussága nem független a halottságától.… (meer)