Wolfgang Kraushaar
Auteur van Rudi Dutschke, Andreas Baader und die RAF
Werken van Wolfgang Kraushaar
"Wann endlich beginnt bei Euch der Kampf gegen die heilige Kuh Israel?": München 1970: über die… (2013) 8 exemplaren
Die 68er-Bewegung international eine illustrierte Chronik : ein Projekt der Hamburger Stiftung zur Förderung von… (2018) 2 exemplaren
Das Milieu der so genannten Unterstützer und Sympathisanten : nicht wenige Menschen sympathisierten mit der… 1 exemplaar
Frankfurter Schule und Studentenbewegung, Band 2 1 exemplaar
Themenschwerpunkt zur Geschichte der RAF auf der Website der Bundeszentrale für politische Bildung 1 exemplaar
Frankfurter Schule und Studentenbewegung : von der Flaschenpost zum Molotowcocktail (1946-1995) 1 exemplaar
Zwischen Popkultur, Politik und Zeitgeschichte. Von der Schwierigkeit, die RAF zu historisieren 1 exemplaar
Tagged
Algemene kennis
- Pseudoniemen en naamsvarianten
- KRAUSHAAR, Wolfgang
- Geslacht
- male
Leden
Besprekingen
Misschien vindt je deze ook leuk
Gerelateerde auteurs
Statistieken
- Werken
- 40
- Leden
- 119
- Populariteit
- #166,388
- Waardering
- 4.4
- Besprekingen
- 15
- ISBNs
- 35
- Talen
- 1
- Favoriet
- 1
Különösen érdekes a nyugati tiltakozó mozgalmak leírása, mert legjobb tudomásom szerint ezzel kapcsolatban magyarul csak elvétve jelentek meg szakmai igényű elemzések. Az Occupy és társai tulajdonképpen újbaloldali megnyilvánulások, amelyek a globalizált bankvilág visszásságai ellen születtek (nem véletlen, hogy fő tiltakozási helyszínük a Wall Street volt) – saját magukat a népesség 99%-ával azonosítva kívántak szembeszállni a hipergazdagok 1 %-ával, akik észveszejtően ostoba* gazdaságpolitikájukkal olyan mély szakadékot nyitottak szegények és gazdagok között a XXI. századra, mint amire utoljára 1928-ban volt példa. Emellett azonban (ha közvetve is, de egyértelműen) alternatívát kívántak nyújtani a kiüresedett pártpolitika*** helyett, ami a fenn említett 1%-kal szövetségben (és annak részeként) útját állja mindenféle progresszív reformnak. Ez a szembenállás azon is tetten érhető, hogy saját magukat abszolút horizontálisan szervezik meg, és elutasítanak minden hierarchiát – amiből következik, hogy eszükben sincs párttá alakulni, és részt venni a politikai küzdelemben.
A globalizáció ezen problémái létezőek, és nyugaton szinte mindenkit érintenek – ez még akkor is igaz, ha az Occupy mozgalom szemmel láthatóan képtelen volt valóban megmozgatni azt a 99%-ot. Hogy miért nem, azt Kraushaar is vizsgálja. Az biztos, hogy a fenn említett szélsőségesen decentralizált közösségi modell megfosztotta őket egy csomó lehetőségtől, ami mondjuk egy szakszervezet számára evidens, és korlátozta őket abban is, hogy artikulálják a problémáikat – alighanem előbb-utóbb szembe kell nézniük a dilemmával, hogy vagy részei lesznek a rendszernek, belülről módosítva azt (vállalva a kockázatot, hogy őket is beszippantja a politikának nevezett pöcegödör), vagy marginálisak maradnak. (Itt érdemes megemlíteni az egyiptomi példát, ahol hiába voltak képesek közösséget teremteni a demokrácia hívei a Facebookon, a lázadás sikere után nem versenyezhettek a néppel közvetlen kapcsolatot ápoló, jól felépített, szervezetileg rutinosabb Muszlim Testvériséggel.) És őszintén remélem, hogy képesek lesznek megoldani ezt a szervezeti problémát, mert a gondokat a populista szélsőjobbos mozgalmak is zászlajukra vették (ezt én mondom, nem a könyv), és egyelőre úgy néz ki, szélesebb néptömegeket tudnak megszólaltatni. És amíg az Occupy tulajdonképpen a demokrácia kiterjesztéséért, és a hagyományos pártpolitikán való felülemelkedésért küzd, addig utóbbiak épp a demokrácia visszanyesegetésében, az izolációban látják a megoldást, valamint abban, hogy különböző bűnbakokat nevezzenek meg (bevándorlók, EU, zsidók*****). Amúgy pont ez a szalonsovinizmus, meg a bűnbakkeresés az, ami lehetővé teszi, hogy olyan könnyen megvezessék a tömegeket azok a politikai csoportok, akik ellen a tömegnek amúgy küzdenie kéne – mert a valódi problémák helyett ezeket az álproblémákat fel tudják ajánlani, hogy más irányba tereljék a feszültséget. És ha valami baj, akkor éppen ez a baj.
* Sikeres volt, mert leváltotta a rendszert. Az sajnos már egy másik, lelombozó történet, hogy ez után a siker után mi következett és miért – természetesen Kraushaar erről is ejt pár keresetlen szót.
** Jó, hát észveszejtően ostoba, ha a 99% szemével nézzük, és mondjuk belekalkuláljuk, hogy miféle riasztó végkifutása lehet ennek az egésznek.
*** Igaz, ami igaz, a centralizált pártok valóban több ponton támadhatóak. Itt van például a pártfegyelem gyakorlata – hogyan egyeztethető össze a képviseleti demokráciával, hogy egy általam választott területi képviselő esetében az általam adott megbízást minden esetben felülírja a párthoz való hűség? És hogyan egyeztethető össze a moralitással****, hogy ez a hűség az említett képviselő esetében a lelkiismereti parancsokat is felülírja? A megmerevedett pártfegyelem mára már érzésem szerint olyan bug lett a rendszerben, ami magát a demokráciát kérdőjelezi meg, különösen azokban az államokban, ahol az új formációknak (tradicionális vagy közjogi okokból) nincs esélye a mainsteam politikába becsatlakozni.
**** És ne jöjjön senki azzal, hogy a moralitás meg a politika az kettő, mert erre ugrok. Ha a választó nem bünteti meg a politikust azért, mert erkölcstelen, akkor azért sem bünteti meg, mert törvényt szeg – ebben az esetben viszont rögtön kialakul az elméletileg egységes jogrend kettéválása: lesz egy jog a plebsnek, és egy jog az újarisztokratáknak. Persze a pluralizmusban nincs egységes erkölcs, de ugyanakkor vannak univerzális erkölcsi szabályok – ha a választó nem bünteti meg a választottját azért, mert túllép ezeken a szabályokon, akkor ő maga is a rosszul értelmezett párthűség áldozatává vált.
***** Illetőleg a zsidózásnak ők egy updételt, XXI. századi variációját alkalmazzák: rothschildeznek, vagy éppen sorosoznak. De ezzel tulajdonképpen ugyanaz a céljuk, mint elődeiknek: egy személyben összemosni az amúgy teljesen elütő szélsőséges szabadpiaci gondolkodást, és a marxista eszméket.… (meer)