Juhani Peltonen (1941–1998)

A finn Tajtékos napok, talán pont annyival közelebb a rejtői linkek világához, amennyivel közelebb van Helsinki Budapesthez, mint Párizshoz. (Ami globális viszonylatban nem is olyan sok.) De mindenekelőtt: hihetetlenül eredeti regény – amiből következik, hogy a fenn említett párhuzamok nem a mű tipikusságára, hanem épp ellenkezőleg, az eredetiségre kívánnak rámutatni. (Mert úgy látszik, a párhuzamok erre is alkalmasak.) Peltonen abszurd világot teremt, amely nem kis részben onnan nyeri erejét, hogy partvonalon kívüli, különc figurái hihetetlen erővel formálják maguk képére az őket körülvevő regényteret. Külön kiemelném Peltonen párbeszédalkotó képességét: bámulatos, hogyan tudnak ezek a csevejek úgy görögni, hogy egyszerre tűnnek életszerűnek és groteszknek, végtelenül igaznak, ugyanakkor ellenállhatatlanul komikusnak is. Mert komédia ez, de az a fajta komédia (és itt ismét Vian klasszikusára kell visszautalnom), ami megállíthatatlanul sodródik valami baljós végzet felé.

Amúgy ezt a könyvet Moly-szülinapról hazafelé tartva kis híján ott hagytam a Moszkva téri Mekiben – a Salomo és Ursulá-ból már csak cirka 30 oldal volt hátra. És meglehet, úgy jártam volna jobban, ha nem fordulok vissza érte. Mert a vége fájt.

Az egyik legjobb finn regény, amit eddig olvastam.… (meer)