Rafael Pinedo

„Ő volt Plop. A neve azt jelentette, hogy aki a sárban született, a sárban élt, a sárban halt meg.”

A történetét nem mondanám el, hátha valaki épp eszik. Ám ha valaki annyira rózsaszínben látja a világot, hogy az már szinte zavarja, akkor olvassa el a fülszöveget.

Mindenesetre vaskos eufemizmus, hogy ez a könyv „az emberi kultúra egyetemes válságára mutat rá” (ahogy egy kritikusa mondja), mert ez a könyv éppenséggel a kultúra totális hiányának rémlátomása, magyarán: hogy bármilyen kultúra jobb, mint ez az ösztönökből, részvétlenségből, tabukból, gyilkos rítusokból felépített mérgező univerzum, amibe Pinedo bunkó módon bezárta figuráit. Küzdöttem amúgy, hogy ne hozzam szóba Cormac McCarthy Az út-ját, de kudarcot vallottam. Arra jutottam ugyanis, hogy csak e másik posztapokaliptikus gyomorszájon vágás segítségével tudok rámutatni e könyv egyik – számomra – legfontosabb jellegzetességére. Arra, hogy amíg McCarthynál a főszereplőkkel együtt lehet érezni, lehet nekik drukkolni, szánni lehet őket, addig Pinedo radioaktív hulladékmezőkön bóklászó emberhordáival kapcsolatban ez az érzés végig hiányzott nekem. Hogy totálisan őszinte legyek: igazából fogalmam sem volt, hogy miért is kéne életben maradniuk. Ez Plopra, a „főhősre” éppúgy igaz, mint szövetségeseire és ellenfeleire. Szörnyetegek mind. Az azonosulás velük teljesen esélytelen. Ha szánalmat is érzünk egyikük vagy másikuk iránt, az is csak jobb híján történik – kvázi azért, mert nem ismerjük elég jól ahhoz, hogy felismerjük benne is a szörnyeteget. Ez persze vélhetően abszolút kompatibilis az írói céllal, csak épp az én olvasói céljaimmal nem az.… (meer)