Richard Pipes (1923–2018)

The author is so biased that from the middle of the book until the end I’ve started to question if any of the things that I didn’t have previous knowledge about were true. From blaming the communist party of the soviet union for the rise of Hitler to power, because it didn’t joined forces with the socialist party, to justifying Pinochet’s bloody dictatorship while complaining about the soviet union totalitarianism. If you’re actually looking for a book about the history of communism, this is not it. This is a collection of cherry-picked facts, 80% of them focused on Stalin. Got 2 stars instead of 1 because some of these facts were interesting (although I may still doubt that all of them are true).… (meer)

Pipes bátran vág bele: azzal kezdi, hogy ő most a kommunizmus nekrológját írja meg. Azzal amúgy én is teljesen egyetértek, hogy ez az ideológia a maga tiszta marxista-leninista formájában a benne rejlő feloldhatatlan ellentmondások miatt nem fog újra feltámadni, de a pezsgőbontás mégsem időszerű, hisz az eszme egyes elemei azért tovább élnek a populizmusban. És itt nem csak bizonyos gyakorlati módszerekre gondolok, mint az államosító törekvések, vagy az állam és a magánszféra közti különbség elmosása, hanem elméleti motívumokra is: például arra a marxi maximára, hogy a polgári jogok holmi kártékony izék, amit a tőke csak azért talált ki, hogy segítségükkel jobban az anyagi dolgok rabláncára fűzze szegény fogyasztót*. Szóval mielőtt elkezdjük lapátolni a földet a sírgödörbe, nézzük azért meg, nem szökött-e meg a halott.

Ettől függetlenül ez egy nagyon jó kis áttekintő munka – csak ahogy az az áttekintő munkáknál lenni szokott, ugyanaz az előnye, mint a hátránya: hogy rövid. Ebből fakad, hogy Pipes időnként kénytelen csak egy szempontot megragadni, és abból gombolyodni előre – a másik szempont így rejtve marad, ami apróbb csúsztatásokhoz vezet**. Ez azonban bőven megbocsátható, és biztos kevésbé zavart volna, ha ezt a könyvet nem Pipes másik, ennél jóval támadhatatlanabb (mert részletesebb) műve után olvasom. Mert különben meg közérthető és összeszedett írás ez, ami jól elegyíti a tényközlést az írói következtetésekkel – akár azt is megkockáztatnám, hogy ha egy könyvet olvastok a kommunizmusról, akkor ez legyen az. De azért (ha lehet) olvassatok több könyvet a kommunizmusról***.


* Hadd ne nevesítsem, mely kormányközeli megmondóemberek szájából hallottam ezt, vagy ehhez hasonló okfejtést. Abszurd módon az egyikük pont egy olyan intézmény vezetője, amit a kommunizmus áldozatainak emlékére hoztak létre.
** Csak egy példa. Amikor Pipes a kereszténység és a kommunizmus szellemi távolságát akarja alátámasztani, Szolovjov amúgy nagyon szellemes bon mot-ját idézi, miszerint Jézus arra ösztönzött, mondjunk le a javainkról, a kommunizmus meg el akarja venni a javakat, hogy újra szétossza. Viszont szerintem ez nem a két eszme pénzhez való hozzáállásáról árul el sokat, hanem arról, hogyan gondolkodnak a kényszerről. Ilyen értelemben pedig nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati különbségre mutat rá. És hát amellett különösebben nem kell érvelnem, hogy kényszer-téren Jézus és az inkvizíció között is elég nagy szakadék tátongott.
*** Mondjuk még A tőké-t. Na jó, csak vicceltem.… (meer)

Ez valóban egy kvázi-tökéletes elemzés Oroszország Szovjetunióvá válásának viharos évtizedeiről. Bár Pipes érzékelhetően méla undorral rajzolja meg szereplőit, de végig tárgy- és tényszerű marad. Legnagyobb erénye mindazonáltal az, hogy érthető és világos mondatokba önti azt az elképesztő zűrzavart, ami a bolsevikokat hatalomra emelte – nem mellesleg pedig lehántja a kommunista mítoszképzés során rárakódott rétegeket, amik úgy fedték el a forradalom és a polgárháború valóságát, mint parti sziklát a guanó.

Pipes tulajdonképpen a következő, Richard K. Debo által feltett kérdésre keresi a választ: „Hogyan… sikerült a szovjet kormánynak, az emberiség eladdig legpusztítóbb háborújának kellős közepén, számottevő katonai erő nélkül, túlélnie a forradalom első esztendejét?” A válasz pedig az, hogy éppen a háború miatt sikerülhetett neki, hiszen Európa kapitalista államainak kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy egy ilyen, számukra periferikus válsággal foglalkozzanak. Aligha meglepő, hogy miközben a harctereken hullottak katonáik, ők nem ismerték fel az események valódi jelentőségét – nem védték meg se a cárt, se a cárt leváltó többé-kevésbé demokratikus Ideiglenes Kormányt. Sőt – a németek jól felfogott érdekből még támogatták is a bolsevikokat, mert ezzel szándékoztak fenntartani a káoszt egyik ellenfelüknél. (Pipes meggyőző bizonyítékokat hoz fel amellett, hogy a német anyagi és egyéb támogatások nélkül Leninék aligha kerültek volna uralomra.)

A bolsevik siker másik oka épp a forradalmak törvényszerűségeiben keresendő. Ezek a hatalomváltások ugyanis olyan közigazgatási űrt hoznak létre, ahová eredményesen benyomulhat az a szervezet, akit ugyan a népesség töredéke támogat csak, de kellően szervezett, kegyetlen és elhivatott ahhoz, hogy bevarrja a kínálkozó ziccert. Ráadásul a szélsőségesek malmára hajtotta a vizet az is, hogy ellenfeleik egymással is képtelenek voltak közös nevezőre jutni, plusz igen határozatlanul reagáltak a kulcsszituációkban – ami mondjuk abból a szempontból nem csoda, hogy először találkozhattak olyan szerveződéssel, aki nem habozik gajra vágni egy egész országot holmi homályos jövőbeli idea kedvéért. Addig ezt a hozzáállást elképzelhetetlennek tartották..

Pipesnek van válasza arra a kérdésre is, hogy miért éppen ott tört ki a Marx által megjósolt forradalom, ahol a legkevésbé volt számottevő az iparosodott munkásság. Értelmezésében ez a látszólagos hátrány inkább előny – ugyanis az autoriter, csapnivaló közlekedéssel és hírközléssel megvert Oroszország éppenhogy eszményi tere volt a szélsőségeseknek. Nem léteztek olyan demokratikus alapok (mint amilyen az önkormányzatiság, vagy a magántulajdon tisztelete), amelyekre támaszkodva a parlamentáris elemek alternatívát tudtak volna kínálni a kommunizmussal szemben, kifogva a szelet a vitorlájából – jellemző, hogy a kommunizmus Európa nyugati részén nem is tudott igazi kormányváltó tényezővé alakulni*. A cári rezsim alatt a nép jelentős része megszokta, hogy a hatalom azt csinál, amit akar, nekik úgysem lehet beleszólásuk ebbe – olyan, mint az időjárás, amit kellő fatalizmussal lehet csak átvészelni. Miért viselkedett volna máshogy, amikor a bolsevikok kezdték el presszionálni? Mindehhez pedig még hozzájön, hogy az előző rendszer egyes elemei (például a titkosrendőrség, az Ohrana) olyan mintául szolgáltak Leninnek, amiket eredményesen be tudott építeni a saját módszertanába. Ilyen értelemben tehát a bolsevizmus nem véletlenül alakult ki Oroszországban, hanem épp ellenkezőleg: olyan jelenség, ami csakis Oroszországban alakulhatott ki. Amire van egy cáfolhatatlan bizonyíték: hogy Oroszországban alakult ki. És hát ha egy dolog bekövetkezik, az onnantól kezdve elkerülhetetlen. Persze csak onnantól kezdve.

* Már feltéve, hogy nem állt mögöttük az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” Vörös Hadsereg.… (meer)