Stanisław Ignacy Witkiewicz (1885–1939)

Mély szimpátiát érzek a századelő (szigorúan véve: az előző századelő) metafizikus esszéregényei iránt. Olyan mélyet, hogy magam is meglepődöm rajta Lenyűgöz a naivitással elegy bátorság, amikor a korszak egyes írói képesnek érzik magukat arra, hogy az egész világot megírják, annak minden ideológiai vargabetűjével, filozófiai kacskaringójával – az Életet akarják megragadni a maga teljességében, a legmodernebb irodalom eszközeire támaszkodva. Witkiewicz ebbe a halmazba sorol be, Musil és Hermann Broch mellé, Proust nyomán, satöbbi. Amit W. lát, az cseppet sem szívderítő: áthatja minden sorát a Spengler-i gondolat, hogy a nyugati civilizáció (és most értsük ide Lengyelhont is) haláltáncot jár, a demokrácia életképtelen, az individualitás pedig megeszi a társadalmat. No most szerintem a civilizációt nem annyira az individuum szokta megenni, hanem a totalitárius törekvések, de mindegy, nem akarok parttalan világnézeti vitába bonyolódni, ha W. e köré akarja csoportosítani gondolatait, én állok elébe.

No most gondolkodtam azon, miképp mondjam el, mi nem tetszett ebben a regényben, és arra jutottam, összefoglalom az első fejezetet, abból talán kiderül. Szóval. Atanazy, a jóképű lengyel értelmiségi megy az utcán. Atanazyról tudni kell, hogy igazán és elképesztően szerelmes menyasszonyába, Zosiába, aki egy lenszőke lengyel lány, egy olyan igazi lengyel lány, aki nem különösebben okos, de legalább lengyel, és legalább lány. Némiképp bonyolítja a helyzetet, hogy Atanazy most éppen Helához, a „gazdag, ordenáré zsidónőhöz”* tart, hogy magáévá tegye, mert Atanazy filozófus lélek, aki mintegy filozófiailag eldöntötte, hogy a Zosia iránt érzett szerelmét csak azzal teljesítheti ki, ha megdug egy csábos és túlművelt szemitát. Vagy valami ilyesmi. Miután végigmonologizálja nekünk az odautat, megérkezik, és kihajítja a hölgy budoárjából az ott tartózkodó Prepudrech herceget (hülye lengyel nevek... hívjuk inkább Kubának, könnyebb lesz úgy az élet), aki ki is hívja párbajra... de ez a következő fejezet témája lesz, ne ugorjunk előre. Miután ilyetén módon megteremti az édes kettes lehetőségét, a fiatalember meggondolja magát, és mégis inkább Proustról kezd fecserészni a nőnek, aki unja ezt (a helyében én is unnám), szóval a vége mégis az, hogy dugnak. De hogy Hela dugta meg Atanazyt, vagy Atanazy Helát, az nem igazán világos.

Mert. Közben. Állandóan. Dumálnak.



Filozofálnak. Monologizálnak. Dialogizálnak. Trialogizálnak. Satöbbi.

Érteni vélem, mit akar W. Hogy miért tömi tele a regényteret egzaltált primadonnákkal, akik bámulatos érzelmi salto mortalékkal kápráztatják el lépten-nyomon a nagyérdeműt, és ezeket folyton hosszasan elemzik, kommentálják is, egyfajta Bergsonnal felhabart konyhafilozófiát eszkábálva még abból a kérdésből is, hogy milyen alsóneműt vegyenek fel aznap. Értem, hogy miért néz ki úgy az összes szereplő, mint önmaga démonira hangolt karikatúrája (elég csak Sajetan Tempére, a karizmatikus kommunistára, vagy Restly tisztelendőre, a hasonlóan karizmatikus szerzetesre gondolni). W. alighanem úgy véli, hogy a széteső világ egzaltáltságát a szereplők egzaltáltságán keresztül kell bemutatni – de valahogy az a benyomásom, nem annyira a világ esett szét itt, hanem a szerző. Néha olyan a szöveg, mint egy irodalmi epilepsziás roham.

Különös élmény volt figyelni olvasás közben azt, ahogy a markáns szimpátiamennyiségem hogyan olvad el olvasás közben. Nem mondom, hogy nem maradt belőle semmi – mert így a kötet végével is érzek valamennyi tiszteletet W. céljaival, és a megvalósítás merészségével kapcsolatban. Tetszett például, ahogy a szerző indulatosan elveti a „hagyományos” regényírás eszközeit, veszettül keresi az új formákat, az új megközelítéseket. Csak hát miért nem némák legalább a szereplők? Legalább egy-kettő?

* Tépelődtem rajta, nevezhetem-e Witkiewiczet antiszemitának. Az biztos, hogy izraelita szereplőinek ábrázolásakor nem spórol a kategorikus megállapításokkal: úgy mutatja be őket, mint egyfajta démoni deviánsokat. (Mintha észre se venné, hogy lengyelei is éppoly deviánsak, mint izraelitái, csak devianciájukban van valami katolikus jelleg.) Feltételezem, a kor kontextusában ez bizonyára lágyabban hatott, de nekem időnként kellemetlen lett a szájízem tőle.… (meer)

A challenging, vengeful, manic, weird, gloriously random, obscure panegyric. A dystopian, war-like, anti-war novel. The Polish Gravity's Rainbow, rendered less comprehensible via translation. There is still a lot to gain, absorb and relish about this book, even if every other sentence goes in one ear and out the other. The punning goes on and on an on, and examine the evidence of hundreds of notes before deciding whether your efforts to understand this book in its entirety are worthwhile. Self-references abound, along with comments on war, personal hygiene, lots of phallocentric jokes, goofy asides, well-formed rational arguments alongside pure, indulgent sexual fantasy.

Like Wyndham Lewis' The Apes of God, this is a book adored by other writers (among them Gombrowicz) but difficult for readers of our age to appreciate. A profusion of characters carry on conversations containing so many scattered references of the early Twentieth Century European variety, that you will undoubtedly feel mind-boggled at some point, unless you are an expert in that slice of political history.

The anti-imperialism undercurrent is a little distracting, but so is everything else. This is a big book of distractions. A high-brow, low-brow grimacing anomaly.

I much prefer Alfred Doblin's Berlin Alexanderplatz and the aforementioned work of Wyndham Lewis. But Genezip feels akin to Pynchon's protagonists in that we rarely get the chance to form a picture of his adventures because so many contradictions and accusations and thoughts and digressions interpolate the flow of narrative, but his charm and obvious intelligence inspire confidence, and keep us turning pages (hopefully). Brilliantly witty in parts, abstruse and variable in its literary delivery of straight-faced fecal humor, Insatiability is a way-ahead-of-its-time tome.

It will superimpose a unique frame of mind upon your own. Some call it an experimental masterpiece. I call it a guaranteed amusing, re-readable puzzle, that is both tiresome and impenetrable, while never ceasing to enjoy it out of the crevices of my squinting-with-consternation eyes.… (meer)

Insatiability, by Stanislaw Ignacy Witkiewicz is a difficult book to explain. It fits within the strange and perverse literary universe, between Lautréamont's Songs of Maldoror and Alfred Jarry's Days & Nights. Complicated, perverse and at times unwieldy, I was mesmerized and overwhelmed, simultaneously. I vacillated between being unable to put the book down, to being incapable of reading another sentence; but I finished it.

Oddly, I encountered Witkiewicz, Witacy, when I was 16, but did not know it at the time. I used to skip classes while in high school and I would spend my days at the college library. I was wander through the stacks and read whatever seemed leaped out at me. One day it was a book of surrealist plays, once which was titled, The Water Hen. I read it, I did not understand it very well, but I always remembered it. The playwright's name did not stay with me however, (due to its difficult Polish name) and I went through life with this play and no author. Then I came across Insatiability and its author and realized the connection. Nothing, not ever that play, with its absurdist plot and its suicidal, nihilistic overtones, could prepare me for the madness of this novel.

Written in a language that is fantastic and punful, even in translation, with grotesque and unreal characters; it has a basic story plot: a coming of age story for the main character, Genezip Kapen, and his initiation into the sexual world of women. His initial sexual, romantic relationship (and involvement with a group of artistic sadists) eventually corrupts him and he loses his mind. Genezip, or Zip, runs off to join the military and then has a few more mind-loosening romances, which he ends up committing and participating in some unforeseeable acts. Zip occupies an unsettling world, where Europe is under threat of Communist China's takeover, and Poland is embroiled in war with China.

Overall, Insatiability is a difficult novel to write about, because it spans so many ideas that it would take another book to explain it all. It doesn't deal with the development of characters, rather, the characters- like Zip, are an unfolding of a reaction. What happens when a young, freedom seeker comes into contact with decadence, artistic ideas, unfettered sexuality, and war? It is as though Witkiewicz decided to conduct an experiment in a future world where values and intimacy and been replaced by lust and neurosis, and the novel became the document. Witkiewicz wrote Insatiability during the two world wars; the erosion of idealism and the political anxiety for the future are presented. Witkiewicz throws his combating constructs of art, politics, and individuality into the word mix which make up this novel. A painter, playwright, philosopher, he used his novels as a hulking receptacle where these raucous conceits run amok.… (meer)