Ernest Flammarion, Select Collection No 256
Under Fire: The Story of a Squad

Ernest Flammarion, Select Collection No 255
Under Fire: The Story of a Squad

Az biztos, hogy annak, aki a háborút valami marhára heroikus dolognak képzelte el, olyan lehetett ez a könyv, mintha egy vödör jeges vízzel nyakon öntötték volna, és utána még a vödröt is hozzávágják. Barbusse helyenként impresszionizmusba hajló hevülettel rögzíti a lövészárok-hadviselés minden pokoli aspektusát, amely egyfelől elképesztően indusztriális és kaotikusan modern, ami mondjuk a vasúti közlekedést vagy a fegyverrendszereket illeti, ugyanakkor paradox módon a paleolit ősember állapotába kényszeríti az egyszerű bakát: egy olyan világba, ahol az élet egy mocskos sárgödörben, evés és túlélés tengelyén mozog. Ez a világ rettentő és undokul undorító, leszakadt lábak és kiomló belek szegélyezik, és külön súlyosbító körülmény, hogy a külvilág szemében sincs becse – hisz bár ez az ősember hőssé avanzsál, amint elhalálozik, ám amíg él, csak megvetendő pária, akire a hátországban élők csak húzzák a szájukat, a tisztek a szögesdróton támadt rések betömésére használják őket, a paraszt meg rajta igyekszik meggazdagodni. De vigasztalódj, baka, mert itt van Barbusse, aki fogja magát, és e regénnyel beledörgöli a nevezetes hátország orrát a valóságba.

Ez eddig rendben is van. Csak hát ugye ha ez regény, akkor regénynek nem annyira jó. Bár – való igaz – úttörő jelentőségű a világirodalomban. Ám az én szívem architektúrájában a grönlandi jégsapkákhoz hasonlatos (és a klímaváltozás sem segít ezen), következésképpen kénytelen vagyok számításba venni, hogy a szöveg tulajdonságai az olvasmányélményt bizony kissé erodálták. Barbusse egész egyszerűen nem veszi a fáradságot, hogy horrorfreskóját bármivel is fellazítsa, így az egész olyan lesz, mint egy nyúlós-mászkos tésztagombóc a torokban. Nehéz lenyelni. Persze lehet azzal érvelni, hogy egy lövészárok-rémdrámát legyen is nehéz lenyelni, mert pont ez a lényege, a lenyelhetetlenség. De az irodalom sajátossága, hogy a szörnyűségek gyakran azáltal válnak az olvasó számára felfoghatóvá, hogy – akár a valós eseményeken módosítva – regénytechnikai eszközökkel tesszük őket emészthetővé. (Olyasféleképpen, ahogy mondjuk Heller elegyíti a bombázóhadviselést saját klasszikusában az abszurd humorral, olyan minőséget hozva létre, ami különösképp igazabbnak tűnik, mint a pőre igazság. Ilyen az irodalom, na. Nem feltétlenül a pontosság, hanem az átlényegítés az üzemanyaga.) Viszont Barbusse ezzel nem szöszöl, ő csak pakolja egymás mögé a hátborzongató mozaikokat, nem rak bele sem ívet, sem szünetet – még a katonai pihenőket is úgy applikálja a szövegbe, hogy fájjanak, érezzük az átmeneti szállások elviselhetetlen bűzét, hogy a falusiak a bőrét is lenyúzzák a harcosnak egyetlen pohár borért cserébe. No és az, hogy az író a regényt a végén átúsztatja propagandába… az, ha érthető is, de mai szemmel kissé ambivalens érzéseket kelt. De azért – bevallom – rám is hat a tudat, hogy ez egy fontos regény, így nem is akarom túlzott verbális korbácsolásnak alávetni. ( )

Indrukwekkend hoe Barbusse de oorlogservaringen van Franse frontsoldaten tijdens WO I weergeeft. De auteur bevindt er zich middenin, maar geeft vooral ruimte aan de angsten, twijfels of kleine pleziertjes van zijn kameraden.
Hij neemt je mee naar de gruwel van de loopgraven, maar zijn rol is louter beschrijvend, waardoor de aanblik van al dat leed en al die wreedheid nog meer ontwrichtend is.
De heftigheid en het ontregelende effect van zo’n vuile oorlog kent zijn apotheose in een door storm, bombardementen en geweld ontworteld, desolaat landschap, waarin de weinig overgebleven soldaten verkleumd en vertwijfeld diezelfde desolaatheid zich in hun gedachten voelen vastzetten.
Heftig.
Henri Barbusse eindigt met eenvoudige, heldere waarheden, die meer dan 100 jaar later nog even nonchalant genegeerd worden.
Ook heftig.
( )

This book, man. It was so real and direct and human and horrific that it was beautiful. It made me want to cry more than once. Why isn't this book more well known? Seriously. Everyone should read it. In America we don't hear as much about WWI, but wars are all the same, really; I think this book shows that. ( )