Ez volt az én múlt ködébe veszett, sokszor megsiratott ifjúságom egyik kedvenc könyve. A kötésén is látszik, hogy nem egyszer elolvastam. Most átplántáltam a gyerekeimbe is, esti felolvasás formájában.

A jövőben járunk*. Egy olyan jövőben, ahol úgy fest, győzött az internacionalizmus, mert minden ember jó barát, az országhatárok meg sajátosan elmosódottnak tűnnek. Fajunk az így felszabadult energiáit máshol vezeti le: megtelepedik a Marson, új pályára állítja a Vénuszt, és távoli galaxisokat derít fel. E felderítés melléktermékeként pedig fogja az ott talált jószágokat, és a gyermekek nagy örömére áthozza őket planétánk állatkertjeibe. No most elbeszélőnk a moszkvai állatkert igazgatója, aki épp indul évi rendes állatbeszerző útjára Pegazus nevezetű csöpp kutatóűrhajóján, és most – egyfajta jutalomként - vele tarthat lánya, Alice is, aki életre- és imádni való, a lexikonban pedig a „cserfes” szócikknél az ő képe látható. Útjuk során számtalan érdekes életformával találkoznak, az értelmes lényekkel beszédbe elegyednek, a kevésbé értelmeseket meg berakják egy ketrecbe, mindezt többé-kevésbé zökkenőmentesen művelik, ám egyszer csak belekeverednek valami rejtelmes csillagközi machinációba, ahol a galaktika legnagyobb hőseit kell megmenteniük.

No most nem a fenn említett cselszövés a regény fő erénye. Az csak úgy van, keretet teremt, behoz pár előírásszerű gazfickót meg nehéz helyzetet - ami persze üdvösen megoldódik majd -, ezzel pedig kis adrenalint visz a történetbe. Hanem a bulicsovi fantázia. Azok a lények, akiket megteremt. És ahogy megteremti őket. A regény legjavát ugyanis azok a fejezetek alkotják, ahol a kis expedíció leszáll egy random bolygón, ahol a helyi élővilág valami fura, rejtélyes kompozíciót alkot. Ezt a rejtélyt csodálkozva szemlélik, nem értik, vakarják a fejüket, mégis hogy működik ez az izé, ezt kérdezgetik egymástól. Az olvasó meg ugye velük együtt nekiáll megfejteni a rejtvényt. Tehát ez, mondjuk úgy, egy zoológiai detektívsztori-gyűjtemény. Illő hozzátenni, ezek a feladványok nagyjából egy nyolcéves gyerek szintjén vannak (Kornél is többnyire feloldotta a talányt), ennek fényében kész csoda, hogy a felnőttek – pedig biológiaprofesszor is van köztük! - sosem boldogulnak velük, bezzeg Alice, ő kirázza séróból. Most erre mondhatjuk rosszmájúan, hogy a jövő biológiaprofesszorai egy nyolcéves gyerek szintjén állnak, úgyhogy jaj nekünk, de igazából ezen kár lenne fennakadni. A lényeg, hogy a gyerekek boldogan fejtik meg az efféle feladványokat. És közben jót mulatnak az indikátorállatkán, a barlangi takácspókon, a kompótlevet kunyeráló izgága bokrokon, meg a szklisszen, aki megszólalásig olyan, mint egy tehén, csak... de nem spoilerezek.

Mai szemmel akadnak benne bőven naivitások. Néha döccen a szöveg is – hiába, ami akkoriban fiatalos beszédstílusnak minősült, az ma már megmosolyogtatóan ósdi. De még mindig élveztem. És ami még fontosabb: a gyerekek is.

* Ami nem csoda, mert Bulicsov – főállásban – a szovjet sci-fi egyik zászlóshajója. ( )