“Akkor hát tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok. De kérem, hogy ez maradjon köztünk!”
(Rejtő Jenő)

”Bovaryné én vagyok.”
(Flaubert)

De ki az a Trebitsch, kérdezi, aki lusta guglizni. Nos, Trebitsch a ‘20-as, ‘30-as évek ikonikus szélhámosa volt, és ebben a minőségében akkortájt valószínűleg a leghíresebb magyar. (Igen, híresebb volt Bartók Bélánál is – a szélhámosok általában ismertebbek, mint a klasszikus zeneszerzők, bár rádiót ritkán neveznek el róluk. Valamit valamiért.) Ez a könyv az ő életét mutatja be, ezt a maga nemében egészen káprázatos pályát, amelynek során egy paksi ortodox izraelita harmadik gyermeke eljut odáig, hogy 1.) alsóházi liberális képviselő lesz Angliában 2.) szélsőjobboldali puccs kirobbantásában segédkezik Németországban 3.) kémtevékenységet folytat (pontosabban: próbál folytatni) gyakorlatilag mindenütt, ahol éppen van 4.) haduraknak ad tanácsot Kínában 5.) és végül buddhista apát lesz belőle ugyancsak Kínában – de nem kamuapát ám, hanem igazi, még olyan buddhista tetkót is égetnek a koponyájára. Mindez rávilágít hősünk azon szuperképességére, hogy képes volt egészen eltérő csoportokra és személyekre elementáris hatást gyakorolni, hisz a korszak Britanniájának politikai elitje legendásan zárt közösség volt, ahogy a kínaiak se arról voltak híresek, hogy csak úgy ukmukfukk befogadtak maguk közé mindenféle fehérembereket. Ám az, hogy a durván antiszemita Kapp-puccs legmagasabb vezetősége miként tűrt meg maga között egy olyan gyanús előéletű zsidót, aki egyáltalán nem is titkolta származását – nos, ez olyan dolog, ami túlmutat Trebitsch zsenialitásán, és talán a szélsőjobboldal hagyományos ostobaságával kapcsolatban is hordoz információkat. (Persze ez csak egy hipotézis.) Wasserstein olvasmányosan, világosan, helyenként publicista erényeket* csillogtatva mutatja be ezt a pályaívet, amelynek során az apró stiklikből, ügyeskedésekből, hűtlen kezelésekből valami monumentálisabb, nemzetközibb dolog fejlődik ki, amit áthat Trebitsch megingathatatlan hite abban, hogy ő maga a világpolitika origója, a zseni, akinek egy intésére birodalmak dőlnek romba, és egyben próféta, akinek küldetése, hogy megmentse a világot. Mert Trebitsch mindezt elhiszi magáról – alighanem nem is tud igazán nagy szélhámos lenni az, aki nem hiszi el a saját szavait, bármekkora böszmeségek jönnek is ki a száján.

De mondhatnánk, hogy mit érdekel minket, mit hisz őkelme magáról – az igazság az, hogy gyakorlati hatása a világtörténelemre minimális, és kimerül abban, hogy agyérgörcsöt okozott az összes állami tisztviselőnek, akivel kapcsolatba került. És hát érdemes-e (a puszta egzotikum-értéken túl) olyan figurákkal foglalkozni 500 oldalon keresztül, akik valójában ennyire a történelem perifériáján tevékenykedtek? Nos, azt hiszem, igen. Mert a nagy kaliberű történelmi figurák szükségképpen magukra irányítják a fókuszt, és gyakran kitakarják magát a történelmi folyamatot – itt viszont Trebitschen keresztül, Trebitsch által sokkal átfogóbb képet kapunk a XX. század első harmadáról, arról a korszakról, amikor egy szem névjegykártyával (és némi költőpénzzel) a nyugati civilizáció bármely tagja beutazhatta az egész világot, arról a korszakról, aminek aztán az első világháború betette a kaput, hogy valami zűrzavarosabbnak és nacionalistábbnak adja át a helyet. És ez a zűrzavar volt az, amiben Trebitsch lubickolhatott, mint hal a vízben, mert a zűrzavar a szélhámosok és önjelölt világmegváltók életeleme – és hősünk közülük volt egy, mégpedig nem is a legveszélyesebb fajtából.

* Természetesen ez a „publicista erény” bizonyos kontextusban nem csak dicséret, de elmarasztalás is lehet. ( )