Dated observations of pop-cultural change during the early 1970s. ( )

8 bigger topics with many essays from pop culture to philosophy

Ritka eklektikus tanulmánykötet ez, és alighanem csak némi eco-i logikai-szemiotikai bűvészmutatvánnyal lehet a részeit egyetlen szálra felfűzni. Ez az „egyetlen szál” legyen mondjuk az Új Középkor eszméje, az a vélekedés, hogy a modern kor megismétel egyes, a középkorra jellemző tendenciákat – mindenekelőtt azzal, hogy kapcsolódási pontok híján a középkorban is végletesen elkülönült az ún. (latin nyelvű) magaskultúra és a (nemzeti nyelvű) populáris kultúra, és úgy fest, ez az elkülönülés a XX. század második, és a XXI. század első felében is tetten érhető*. Eco pedig abban a legjobb, ahogy a populáris és az elitkultúrát összeköti, leginkább azzal, hogy megpróbálja mindkettőt egységes kritériumrendszer alapján vizsgálni. Így fordulhat elő, hogy akár Szent Tamásról, akár a fociról beszél, ugyanolyan logikai mértékegységek alapján kategorizálja őket. Talán ezért is tűnik kissé olybá, mintha egy vásári mutatványt látnánk: amikor egy triviálisnak tűnő jelenséget (mondjuk egy televíziós műsort) ilyen komplex vizsgálatnak vetnek alá, az olvasóban felébredhet a gyanú, hogy itt ágyúval lőnek verébre. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor az, ami eddig egyszerűnek látszott, hirtelen végtelenül összetetté és bonyolulttá válik – mintha az elemzés nem azért lenne szükséges, hogy megértsünk valamit, hanem hogy homályba burkolja azt, ami világos. Azt hiszem, ezért tűnik úgy, mintha Eco folyton tréfálkozna velünk**, holott ez a módszer véresen komoly, és szerintem nagyon nagy szolgálatot tesz a mester azzal, hogy utat tör valamiféle fúziós, egyetemes kultúraértékelés felé. (Már ha létezhet ilyen egyáltalán…) Viszont sajnos a kötet legnagyobb hibája is erre a szándékra vezethető vissza: bár az esszék konklúziói abszolút értékállóak, de maguk a populizmusokra felhozott példák törvényszerű módon iszonyatosan elavultak mára – sőt, jelentős részük már akkor ismeretlen lehetett a magyar olvasónak, amikor e könyvet lefordították (pl. az olasz televíziózás jelentős személyiségei). Ez néhány tanulmányt szinte az élvezhetetlenség határára sodor, és lövésem sincs, hogy a kiadó miért nem lábjegyzetelte meg alaposan az egészet. Amúgy meg nagyon fontos válogatás.

* Persze ha jobban megkaparjuk, ez a jelenség akár az összes kor jellemzője is lehet, de hát akkor ne kapargassuk.
** Meg persze azért, mert Eco ettől függetlenül valóban folyton tréfálkozik velünk. Hála Istennek, mert ő az egyik legjobb humorú esszéista ezen a földtekén. ( )

The first thing to say about this text, is that it is really a series of unrelated polemics, op-eds, musings and intellectual ponderings that would have done better to be separated out and sold in like collections, not shoved together and bound like spouses' unknown partners thrown together at a high school reunion.
I mention that first because whilst Eco does elude to the book being an eclectic mix, it is probably a little more eclectic and a little less cohesive than one might have hoped for. Perhaps this is testament to his versatility or perhaps it is testament to the greed of publishers - I assume the latter. I couldn't help but feel that the beginning of this book was a significantly less desirable attempt to cast the Euro-philosopher's eye Westward with rather dire results.

Perhaps the greatest charm of this work is the Italian philosopher's weltanschauung (as opposed to the French philosophers'). As per fashion, alcohol, car design and architecture, so philosophy presents itself differently in the mind. Eco seemed rather more human and witty at times, something Baudrillard could never be accused of, and this resonates a certain sympathetic tone in the reader's chest.

One very small downside to this text is just how dated it is, and whilst in purely philosophical terms that isn't a problem, in historical discourse it is. Clearly Eco was commenting on events fresh in the lives of late '60s, '70s Italians and that rather comes across like reading an old newspaper you found stuffed in the wall. The work then becomes something of a historical curiosity rather than a work of philosophy, which is a shame.

All in all 'Travels in Hyperreality' represents a noble spoke on the wheel of postmodernist discourse and theory and without it we would, no doubt be worse off. ( )

i liked the part about his blue jeans ( )