A Mindenható egy nap kedveskedni akart a jó öreg Ernestnek, aki - minden köztük fennálló ideológiai nézeteltéresen túl - szeretett írója volt. Elhatározta, hogy kitalál egy pont neki való sportot. Egy olyan sportot, ami egyszerre elegáns és kegyetlen, veszélyes és giccses, amiben az ember órákon keresztül bámulhat vicces-csicsás gúnyákban táncikáló karcsú férfiakat, miközben az egész mégis baromi maszkulinnak hat. Így aztán az Úr megteremté: a bikaviadalt. (Ráadásul ez a sport kellően egzotikus is, magyarán: a nem-spanyolok zöme maximum annyira érti a szabályokat, hogy meg tudja különböztetni a matadort a bikától. Úgyhogy Hemingway igen könnyen, különösebb konkurenciaharc nélkül szakértői pozícióba emelkedhet - és a Papa szeret szakértőnek látszani.)



Ezt a könyvet én a bikaviadal ellenére szerettem. Persze átjött, hogy Hemingway nagyon érti a műfajt, de nagytestű állatok önveszélyes összevagdosása (nem, nem a berúgva böllérkedésről beszélek) számomra akkor sem tud szimpatikus elfoglaltság lenni. De azt meg kell adni, mindez olyan terepet ad írónknak, ahol otthon érzi magát. Ahol kikerekíthet egy mítoszt: a kor két legzseniálisabb matadorának személyes vetélkedését, akik pontosan tudják, hogy rivalizálásuk egy ponton el fog jutni oda, amikor valamelyikük figyelme egy percre ellankad - és sitty-sutty szarvára tűzi őket a bika. Ez a párbaj, ez az igazi hemingwayi férfiasságpróba az, ami lüktető feszültséggel tölti meg a kötetet.

És azt se feledjük, hogy a könyv egyben egy remek spanyol útirajz is, amiben a matador sleppje (élén Hemingway-jel) arénától arénáig utazik, hol Burgosban, hol Zaragozában, hol Madridban tűnnek fel, esznek, isznak, élnek, mindezt pedig a Papa jellegzetesen jelzőtlen, szűkszavúságában plasztikus tolmácsolásában élvezhetjük. Az embernek kedve lenne velük tartani - no persze a bikaviadalok idején inkább nézne valami múzeumot vagy vadasparkot, már csak a bika iránti tiszteletből is.

Ui.: Hemingway utolsó műve, ilyen formában életében meg sem jelent. Talán ezért is éreztem olvasásakor nyomatékosabban, hogy a hemingwayi vitalitás mögött azért jó adag mániás depresszió húzódik meg. Amikor például a hatvanadik születésnapján azzal szórakozik, hogy a barátja szájában lévő cigiről lövi le a parazsat, azt nehéz másnak, mint túlkompenzációnak értelmezni. ( )