Ne riasszon vissza senkit e könyv szerény százaléka – ha valaki szereti a moralizálást és a fineszes szövegeket, akkor ez az ő könyve lehet. (Én például szeretem.) A kiindulási pont mintha A Legyek urát ismételné – a klasszikus hajótörés-jelenet, ami ugye a társadalomból való kizuhanás szimbólumaként is értelmezhető. (Golding amúgy is szereti a szimbólumokat.) Csak amíg ott egy egész kollektíva pottyan egy lakatlan szigetre, tehát módjuk nyílik új társadalmat építeni, addig Ripacs Martin tökegyedül vergődik ki a maga sziklazátonyára. Adja magát az összevetés Robinsonnal, minden hajótörés-regények koronahercegével is: Mr. Crusoe a maga magasztos protestáns etikájával rögtön nekiáll felépíteni a saját civilizációját, de olyan hitelesen, hogy még alsóbb néposztályt is szerez magának – ám Golding hősének erre esélye sincs. Egyfelől nyilván azért, mert a maga csoffadt sziklazátonyán maximum a barnamoszat-termesztés terén érhetne el kiugró sikereket, de ennél is fontosabb, hogy Martin nem hős, hanem bűnös, akinek nincs határozott erkölcsi kapaszkodója, ezért csak és kizárólag a túlélésre játszhat. És aki csak túlélésre játszik, az szükségképpen veszít végül, hacsak véletlenül nem örökéletű. Nem elhamarkodott a kijelentés, miszerint (a katolikus) Golding itt tulajdonképpen a Purgatórium metaforáját, sőt, ha a könyv utolsó mondatát nézzük: magát a Purgatóriumot mutatja be az olvasónak. Ami megmagyarázza ezt a helyenként lázálomszerű, nehezen feldolgozható mikrorealista textúrát is: Golding ugyanis ezzel kényszeríti bele az olvasót abba, hogy maga is megjárja a tisztítótüzet a főszereplővel, ő is ott heverjen vele a szélmarta sziklán, a teljes kilátástalanságban – közelről lássa Martint kínlódni, és közelről lássa közben bűneit is. Aztán döntse el, hogy meg tud-e neki bocsátani. ( )

Christopher Martin, a reserve lieutenant on the British destroyer Wildebeeste survives the ship being torpedoed by a German submarine and washes up on a rock in the North Atlantic. Or does he?

He attempts to find food and gather water, hallucinates and relives moments of his life. At times it's hard to tell the difference between the hallucinations and the reliving. There's excruciating detail and pages of minutia about his time on this rock, which makes the twist at the end all the more frustrating. ( )

Some friends of mine have recently been writing about William Golding, although they initially encountered him many decades ago. I did too, in a fashion, as I read Lord of the Flies at school – at least, I’m pretty sure I did – but I didn’t try another Golding novel until only a couple of years ago. So I’ve not had that long an appreciation of his books, and the few that I’ve read so far have been somewhat variable: Rites of Passage is amazing, The Inheritors is very good, but The Pyramid and The Paper Men are only mildly amusing. Pincher Martin is a remarkable book, and I think if it had been one of the first books by Golding I’d read I might perhaps hold him in as high esteem as the aforementioned friends. The title refers to a RNVR lieutenant in a destroyer in a trans-Atlantic WW2 convoy. The ship is sunk – probably by a U-Boat – and Martin finds himself on his own floating in mid-Atlantic. He manages to land himself on a tiny rock island, and has to subsist on rain water and mussels until he is rescued. As he waits, and suffers from exposure and malnutrition, flashbacks, some of which are more or less stream-of-consciousness, tell something of his past. And he was not a nice man. Much of the novel recounts, in excruciating detail, Martin’s situation and efforts to keep himself alive. It’s hard reading. And then there’s the final chapter… I’ll say there’s a twist, but I won’t spoil it. Recommended. ( )

> Babelio : https://www.babelio.com/livres/Golding-Chris-Martin/398742

> C'est un roman remarquable et à plus d'un titre, extrêmement original, et qui manifeste une maîtrise admirable de l'art littéraire.
—Danieljean (Babelio) ( )

"magnificently original and strong"