A jó novella remekül elvan történet nélkül. Igazából még csak jó ötlet se kell hozzá - az ötlet gyakran csak ürügy a megírásához. Ami viszont elengedhetetlen, az a "jelenlét". Hogy az író ott van a szereplői között, tökéletesen érzékeli társas viszonyaik dinamikáját, képes megélni a különböző (esetleg abszurd) helyzetre adott reakcióikat. Autoriter megközelítésben: uralja a saját maga által létrehozott szituációt, demokratikus szóképpel: organikus egészt alkot a teremtett térrel. Ha ez megvan, jön az irodalmi eszközhasználat kérdése. Ez a tulajdonképpeni íráskészség - hogy az író a saját vízióját képes univerzalizálni, olyan komplex, egyéni mondatrendszerbe átültetni, amitől azt érezzük, amit az író akar, hogy érezzünk. Az írói magánjelenlét olvasói jelenlétté változik.

No, szerintem ezek ilyen értelemben véve jó novellák. ( )

So, you've known that Arthur Miller was a bit of a genius at sad stories ever since [b:Death of a Salesman|12898|Death of a Salesman|Arthur Miller|https://d.gr-assets.com/books/1347856025s/12898.jpg|2722054]. These stories are a little bit random -- I've rarely felt so melancholy as when contemplating his tale of beavers trying to build a dam while avoiding being shot by hunters -- but each packs a punch. And despite the broad range of settings and plots, many of these seem very real, as though I actually read them as long-form human interest stories in the New Yorker. Wait, was there really a guy who tried to distill turpentine from pine trees in Haiti in the wake of revolution, or was that just a story? ( )