Pusztán azáltal, hogy egy történelmi regény történelmi időt választ magának, meghatározza saját üzenetét: ha vészterhes korról ír, végkicsengése gyakorta borús, ha viszont dinamikus korba helyezi cselekményét, mondanivalója is reménykeltő lesz. Az igazi bravúr azonban abban rejlik, amikor egy író egy olyan felemelő témához nyúl, mint mondjuk a felvilágosodás, és megtalálja benne a kétértelműt, a rejtőző rémületest – és Delblanc pontosan ezt teszi. Elbeszélője Malte Moritz von Putbus, Putbus ifjú és lelkes grófi sarja, aki a forradalmi eszmékkel jól feltöltekezve nekivág az Újvilágnak, hogy színről színre meglássa a szabadság honát. Ám kénytelen rádöbbenni, hogy hajója, a Speranza valójában rabszolgákat szállít a lehető legembertelenebb körülmények között – és itt máris összeütközésbe kerül grófunk egyéni erkölcse annak a közösségnek a törvényeivel, aminek tudtán kívül része lett. Delblanc a naplóformát választotta a regény alapjául, és milyen jól tette! Zseniális, hogy az író úgy képes az elbeszélő szavain keresztül ironikus lenni, hogy közben maga az elbeszélő nem érzékeli ezt az iróniát – aminek következtében az olvasó maga ébredhet rá, hogy Malte Moritz fennen hirdetett tisztasága és szilárdsága valójában mily törékeny kis valami. Mert a kis gróf egyedül van magasztos elveivel az óceán közepén, egy idegen, pokoli világban (aminek pokoli voltát csodásan erősíti fel Delblanc lüktető prózája), ahol a szörnyetegek erkölcse az úr – így hát minden adott, hogy végül megérkezzünk a negatív katarzisba. És ki merem jelenteni: ez volt talán a legfájdalmasabb végkifejlet, amit az utóbbi időben olvastam. Elképesztően impulzív, színes-szagos szöveg, igen piciny terjedelemben. Mestermunka.

Jó, hát ez csak történelem, mondja az olvasó, mikor becsukja a könyvet. Pedig dehogy. Ez a történet még mindig nem ért véget. ( )