Amikor a futásról beszél, Nádas Péter azt a megállapítást teszi, miszerint ez a mozgás nem a láb, hanem a lélegzet dolga. Így fordulhat elő, hogy a kezdő futó örömmel fogadja a lejtőt, mert a test önsúlya meggyorsítja lépteit, és nem veszi észre a csapdát: hogy elveszíti közben az egyenletes légzés harmóniáját, ami később, a következő kaptatónál hátrányára válik. És ez az analógia az Évkönyv esetében is megállja a helyét. A Nádas-szöveg ugyanis nem szem, hanem lélegzet dolga. Itt is akad rész, ami könnyelműségre csábít: az ember legszívesebben rohanna át bizonyos mondatokon, mert hálás, hogy valamiféle történetszálra bukkant, de ez esetben úgy fog nekicsapódni a soron következő mélyanalízisnek, akár a falnak. Vannak Nádas-mondatok, amelyek a végleges igazságok álruháját öltik magukra. Olyanok, mint a kulcsok, amelyek egy gondolatot zárnak le. De ha jobban megnézzük őket, rájöhetünk, inkább letérők, rejtett, vonzó ösvények, amik – maradjunk a futás analógiájánál – arra csábítanak, hogy elhagyjuk a fő csapást, és messzire kalandozzunk a sűrűben. Tehetünk így, de akkor a szöveg labirintussá válik, ahol eltévedünk – tegyük hozzá, egy ilyen labirintusban eltévedni is öröm. De a lélegzetre vigyázni kell.

Nádas Péter sokat kíván az olvasótól. Talán túl sokat. De cserébe olyat tud felajánlani, amit lehet, senki más: a mondatok pontos és mély gyönyörűségét. Vagy pontos és gyönyörű mélységét. Vagy mély és gyönyörű pontosságát. Kinek-kinek szája íze szerint. ( )