A gyermekkor olyan alapanyag, ami minden írónak rendelkezésére áll. A kérdés, hogy mit hoz ki belőle. Amit Schulz alkotott, az semmi máshoz nem fogható: metaforák fullasztó dzsungele, mágikus, abszurd szféra, ahol az apa hol megszállott madárbolond, hol deli tűzoltó, hol szegény haldokló (sőt időnként és újra meg újra: halott). Itt az utcák és terek képlékenyek, mint a gyurma, a színek tapinthatóak, az idő pedig kifolyik az ujjaink közül. És mindez minden látszólagos idegenségével együtt mégis lüktetően személyes. Egy külön világ: varázslatos, groteszk és elviselhetetlen. Épp ezért ellenáll annak, hogy a szokásos módon olvassuk – ebbe a könyvbe bele kell költözni.

És ha arra gondolok, hogy 1942-ben jött egy árja senki, és egy lövéssel kioltotta ezt a páratlan világot, ordítani támad kedvem. Ez az árja senki talán éppen arra gondolt, miközben hadonászott a pisztolyával, hogy ő most a kultúrát őrzi. Azt a kultúrát, ami bolha betört lábkörme ahhoz képest, amit Schulz a reggeli kávé előtt a kisujjából ki tudott rázni. Azt a kultúrát, amit azért kellett szögesdróttal körbezárni jó alaposan, mert különben mindenki látta volna, hogy egy málladozó, penészes betonkocka csak az egész, telefirkálva agybeteg jelszavakkal. Azt a kultúrát, ami valójában csak a kultúra hiánya – ennélfogva hamisítatlan, vegytiszta frusztráció. ( )