Gévai Csilla

Doma, a főszereplő kisfiú bemutatja Budapestet (egy részét), igazi, bejárható útvonalakkal. Ez a könyv legnagyobb erőssége, és szerintem a legnagyobb gyengesége is. Talán szerencsésebb lett volna nem ennyire konkrétan leírni az utazásokat, hiszen a járatszámok miatt hamar aktualitásukat veszíthetik. (Mint ahogy már nem épül a négyes metró, hanem jár. Bár ezt nehéz lett volna megkerülni.) Ahhoz pedig elég hosszadalmasak, hogy egyébként nem tömegközlekedők – vagy nem a Gellért térről indulók – szívesen végigjárják. A felnőttek, mármint. Az Ovis nagyon örült, hogy a saját életéből sok minden ismerős volt neki: a reptér, a János-hegy, a Hősök tere. A Közlekedési Múzeumra nem emlékezett, de nem csodálom, nem volt nagy élmény. A KRESZ park utána annál inkább.

Doma humora kissé fura. Rögtön egy olyan megjegyzéssel indított, hogy “amikor anyukám azt mondja: indulunk, az igazából azt jelenti, hogy még jó sokáig állhatok a helyemen, mire Panni, a húgom is összepakolja a babáit az útra, anyukám is kifesti a szemét, és összepakolja a táskáját, és kiteszi a szemetet, és végre tényleg INDULUNK!” (5. old.). Tényleg?! Azért gondolom, nem bánja, hogy nem csöpög a bokájáig az orra, hanem anya ad neki egy zsepit. Amit összepakolt. Miért kell azt a hozzáállást megerősíteni a fiúkban, hogy mindig a lányokra kell várni? Elárulom, kedves Doma, hogy marha könnyű úgy elindulni, ha csak saját magadat kell összepakolni. Remélem, amíg bosszankodtál, nem mentél el pisilni, és igénybe veheted majd valamelyik csodálatos nyilvános vécét útközben. Aztán ne kérj anyától kéztörlőt! Pff. Pedig nő írta.

Bali bácsinak sok kifejezés “nem jut eszébe”, miközben az Alaszkából érkezett vendégnek fordít (aki horgászbottal és szőrmebundában érkezett a reptérre. Nyáron. Mert eszkimóóó. Éééérted. Még jó, hogy a repülőn nem volt meleg.). Doma erre beszól, hogy ennyit ő is tud inuitul (23.old.). Míg számunkra világos, hogy sok dologra egyszerűen nincs inuit szó, mert ott az nem létezik, ezt a gyerekekkel egyszer sem közli senki. Mond még Doma olyasmit is, ami nem igazán illik egy gyerekhez: a 60-as járatszámú (nem járat szám!) fogaskerekű kapcsán azt találja mondani, hogy “a mi nagyinkból is egy van, és ő is egy jól kinéző hatvanas” (27.old.). Biztos, hogy ezt nem egy idősebb apuka írta? (dad jokes)

Nyilvánvaló, hogy sok minden szól a felnőtt (fel)olvasónak (Széll Kálmán tér? Ja, a Moszkva! – 21.old.), és sokszor jól is szórakoztunk rajta, de szerintem elég felemásra sikerült a humora. Az időnkénti csupa nagybetűzést nem tudtam megfejteni, látványnak furcsa volt.

Az Ovisnak ugyanakkor nagyon tetszett, és nekünk is felüdülés volt mást olvasni. Nem egy klasszikus mese, inkább a mi történt ma típusú. Az útvonalak leírása nagyon részletes, hogy ez jó vagy nem, mindenki eldönti magának. Biztos, hogy más, mint a többi. Nekem nem lesz a kedvencem, de még mindig szívesebben olvastam, mint Boribont. (Bár eddig csak egyszer kellett.) Elég pörgős viszont, rengeteg infóval. Nem esti mesének való.… (meer)

Az első résszel (annak is rögtön az első oldalával) nálam annyira rosszul indított ez a sorozat, hogy valószínűleg már sosem fogom igazán megszeretni. Ezen a tovább tomboló sztereotípiák sem segítenek.

Nanuk ismét bundában érkezik. A repülőn sem volt melege, és tavaly sem tanulta meg, hogy itt negyven fok van nyáron. A horgászbotját szerencsére elhagyta. Hozott viszont fókabőr ünneplőruhát. Mert ő egy ilyen eszkimó, hogy fókabőrbe öltözik. A kánikulában. (Bali bácsi pedig hagyja, mert ő egy olyan szórakozott tudós, hogy fogalma sincs, hogy hőgutát fog kapni a rábízott gyerek, ha ebben a szerelésben biciklizik.)

Doma még mindig mond furcsákat egy 8-10 éveshez képest. Néhol egészen követhetetlen, és még hibák is vannak benne. Az ovist sokszor nem is tudta lekötni a könyv, elkalandozott, nem figyelt. Pedig ő kérte, hogy ezt olvassuk, amíg a végére nem értünk. Viszont volt, ahol ő gurult a nevetéstől, és volt, ahol én. Most olyan szuper helyekre is elzötyögtek, mint Szentendre, vagy a Balaton. Jó folytatás, hogy kimerészkedtek a fővárosból.

Ráadásul van egy hihetetlenül kedves mondat is a könyvben: “Mivel semmi vicces vagy vigasztaló nem jutott eszembe, csak leültem mellé, hátha attól egy picit könnyebb lesz neki szomorkodni.” (34. old.). Ezért már hajlandó vagyok nulláról indítani a repülős részt – mert nyilván azt sem fogom megúszni. Sem a foglalkoztatót. Úúú, társasjáték is van! Az mondjuk érdekel.

Bővebben, inuit nyelvcsaládon elmélkedéssel: https://blueisthenewpink.wordpress.com/2016/02/28/olvassunk-tovabbi-budapesti-gy...… (meer)

Doma, a főszereplő kisfiú bemutatja Budapestet (egy részét), igazi, bejárható útvonalakkal. Ez a könyv legnagyobb erőssége, és szerintem a legnagyobb gyengesége is. Talán szerencsésebb lett volna nem ennyire konkrétan leírni az utazásokat, hiszen a járatszámok miatt hamar aktualitásukat veszíthetik. (Mint ahogy már nem épül a négyes metró, hanem jár. Bár ezt nehéz lett volna megkerülni.) Ahhoz pedig elég hosszadalmasak, hogy egyébként nem tömegközlekedők – vagy nem a Gellért térről indulók – szívesen végigjárják. A felnőttek, mármint. Az Ovis nagyon örült, hogy a saját életéből sok minden ismerős volt neki: a reptér, a János-hegy, a Hősök tere. A Közlekedési Múzeumra nem emlékezett, de nem csodálom, nem volt nagy élmény. A KRESZ park utána annál inkább.

Doma humora kissé fura. Rögtön egy olyan megjegyzéssel indított, hogy “amikor anyukám azt mondja: indulunk, az igazából azt jelenti, hogy még jó sokáig állhatok a helyemen, mire Panni, a húgom is összepakolja a babáit az útra, anyukám is kifesti a szemét, és összepakolja a táskáját, és kiteszi a szemetet, és végre tényleg INDULUNK!” (5. old.). Tényleg?! Azért gondolom, nem bánja, hogy nem csöpög a bokájáig az orra, hanem anya ad neki egy zsepit. Amit összepakolt. Miért kell azt a hozzáállást megerősíteni a fiúkban, hogy mindig a lányokra kell várni? Elárulom, kedves Doma, hogy marha könnyű úgy elindulni, ha csak saját magadat kell összepakolni. Remélem, amíg bosszankodtál, nem mentél el pisilni, és igénybe veheted majd valamelyik csodálatos nyilvános vécét útközben. Aztán ne kérj anyától kéztörlőt! Pff. Pedig nő írta.

Bali bácsinak sok kifejezés “nem jut eszébe”, miközben az Alaszkából érkezett vendégnek fordít (aki horgászbottal és szőrmebundában érkezett a reptérre. Nyáron. Mert eszkimóóó. Éééérted. Még jó, hogy a repülőn nem volt meleg.). Doma erre beszól, hogy ennyit ő is tud inuitul (23.old.). Míg számunkra világos, hogy sok dologra egyszerűen nincs inuit szó, mert ott az nem létezik, ezt a gyerekekkel egyszer sem közli senki. Mond még Doma olyasmit is, ami nem igazán illik egy gyerekhez: a 60-as járatszámú (nem járat szám!) fogaskerekű kapcsán azt találja mondani, hogy “a mi nagyinkból is egy van, és ő is egy jól kinéző hatvanas” (27.old.). Biztos, hogy ezt nem egy idősebb apuka írta? (dad jokes)

Nyilvánvaló, hogy sok minden szól a felnőtt (fel)olvasónak (Széll Kálmán tér? Ja, a Moszkva! – 21.old.), és sokszor jól is szórakoztunk rajta, de szerintem elég felemásra sikerült a humora. Az időnkénti csupa nagybetűzést nem tudtam megfejteni, látványnak furcsa volt.

Az Ovisnak ugyanakkor nagyon tetszett, és nekünk is felüdülés volt mást olvasni. Nem egy klasszikus mese, inkább a mi történt ma típusú. Az útvonalak leírása nagyon részletes, hogy ez jó vagy nem, mindenki eldönti magának. Biztos, hogy más, mint a többi. Nekem nem lesz a kedvencem, de még mindig szívesebben olvastam, mint Boribont. (Bár eddig csak egyszer kellett.) Elég pörgős viszont, rengeteg infóval. Nem esti mesének való.… (meer)

Az első résszel (annak is rögtön az első oldalával) nálam annyira rosszul indított ez a sorozat, hogy valószínűleg már sosem fogom igazán megszeretni. Ezen a tovább tomboló sztereotípiák sem segítenek.

Nanuk ismét bundában érkezik. A repülőn sem volt melege, és tavaly sem tanulta meg, hogy itt negyven fok van nyáron. A horgászbotját szerencsére elhagyta. Hozott viszont fókabőr ünneplőruhát. Mert ő egy ilyen eszkimó, hogy fókabőrbe öltözik. A kánikulában. (Bali bácsi pedig hagyja, mert ő egy olyan szórakozott tudós, hogy fogalma sincs, hogy hőgutát fog kapni a rábízott gyerek, ha ebben a szerelésben biciklizik.)

Doma még mindig mond furcsákat egy 8-10 éveshez képest. Néhol egészen követhetetlen, és még hibák is vannak benne. Az ovist sokszor nem is tudta lekötni a könyv, elkalandozott, nem figyelt. Pedig ő kérte, hogy ezt olvassuk, amíg a végére nem értünk. Viszont volt, ahol ő gurult a nevetéstől, és volt, ahol én. Most olyan szuper helyekre is elzötyögtek, mint Szentendre, vagy a Balaton. Jó folytatás, hogy kimerészkedtek a fővárosból.

Ráadásul van egy hihetetlenül kedves mondat is a könyvben: “Mivel semmi vicces vagy vigasztaló nem jutott eszembe, csak leültem mellé, hátha attól egy picit könnyebb lesz neki szomorkodni.” (34. old.). Ezért már hajlandó vagyok nulláról indítani a repülős részt – mert nyilván azt sem fogom megúszni. Sem a foglalkoztatót. Úúú, társasjáték is van! Az mondjuk érdekel.

Bővebben, inuit nyelvcsaládon elmélkedéssel: https://blueisthenewpink.wordpress.com/2016/02/28/olvassunk-tovabbi-budapesti-gy...… (meer)