János Gyurgyák

Hogy Gyurgyák alapból vonzódik-e a kibogozhatatlan témákhoz, vagy témái azért kibogozhatatlanok, mert Gyurgyák olyan, amilyen (a legjobbat feltételezem: túl lelkiismeretes ahhoz, hogy lekerekítse a kanyarokat), annak eldöntésére nem érzem elég kompetensnek magam. Mindenesetre ez az eszmetörténeti olvasókönyv nagyjából elköveti ugyanazokat a szerkesztéstechnikai hibákat, amiket a másik általam olvasott Gyurgyák-monográfia (a fajvédőkkel foglalkozó), csak picit nagyobb léptékben – és ezzel együtt ugyanúgy nagyon fontos, sőt: bizonyos szempontból nélkülözhetetlen munka. A kötet megkísérli áttekinteni a magyar nemzetértelmezéseket a XIX. század első felétől egészen napjainkig – és nemcsak áttekinteni, hanem kategorizálni is*. Folyamatos olvasásra a kötet amúgy nem különösebben alkalmas, mert jellemzi az, amit nevezzünk mondjuk a személynevek orgiájának – tartalmaz ugyanis egy rakás ipsét, akik gondoltak mindenfélét, és gondolataik néha csak árnyalatokban térnek el. Ember legyen a talpán, aki egyetlen olvasás után meg tudja különböztetni őket egymástól. Inkább kézikönyvként, eszmetörténeti lexikonként forgatható, ami ott áll a polcon, és felcsapjuk, ha el akarunk oszlatni valamilyen definitív bizonytalanságot.

Némi szkepszissel olvastam amúgy e könyvet, ami nem Gyurgyák hibája – egyszerűen mostanában egyre erősebb bennem a gondolat, hogy az eszmék és ideológiák nem alakítói a történelemnek, legfeljebb kísérőjelenségei, ilyen értelemben pedig fontosságuk minimum megkérdőjelezhető. Egy autonóm gondolkodó, mint Szűcs Jenő, vagy Bibó, esetleg Szegfű, talán képes megragadni egy korszak „sorskérdéseit”, amivel sokat tesz azért, hogy megértsük az adott társadalom dinamikáját – de többnyire ezek az eszmék csak olyan szellemi konstrukciók, amelyek utólag próbálnak meg intellektuális formába önteni valamit, ami amúgy ettől a formától teljesen függetlenül működik**. A XXI. század amúgy is, meglehet, az ideológiák halálának kora, amikor a homályos jelszavak pótolni látszanak a koherens rendszereket (nem véletlen, hogy a Fidesznek egyetlen olyan kultúrpolitikusa sincs, aki akár Aczélhoz mérhető volna – csak társutasok vannak, akik össze-vissza beszélnek mindenféle marhaságokat, persze jó pénzért). Nem vitatom, hogy Kossuth és Széchenyi korában még másképp volt, de azért azt is látni kell, hogy a tömeg irányításában az érzelmi üzenetek mindig felülírták az értelmieket – ilyen értelemben pedig az eszmetörténet egy igazi kuriózum, egy érdekes elmejáték, de nem csatadöntő jelenség.

Ettől függetlenül akit érdekel a magyar nacionalizmus története-kialakulása, valamint a zsidókérdés (ami a szerző megközelítésében a nemzeteszme sarkalatos pontja), az semmiképpen se hagyja ki a kötetet. Gyurgyák számára a „nemzet” fogalma valóság, amit bár újra és újra át kell fogalmazni, de ettől függetlenül minden politikai erőnek számolnia kell vele – ha nem teszi, eltűnik a süllyesztőben. Én a magam részéről (gyanítom, Gyurgyákkal ellentétben) kételkedem benne, hogy a nemzet fogalmának van olyan eleme, ami időtlen volna – afféle „képzelt valóságnak” vélem, egyfajta kollektív absztrakciónak, aminek ettől függetlenül persze nagyon is kézzel fogható következményei tudnak lenni. Nyilván felmerül a kérdés, hogy mi a különbség a kézzelfogható valóság, és aközött a képzelt valóság között, amiben szilárdan hiszünk – hát, gyakran valóban semmi. (Bár feltehetnénk a provokatív kérdést, hogy ha elég erősen hiszünk abban, hogy a Föld lapos, akkor lapos lesz-e a Föld.) Magam nagyjából úgy vélekedem, hogy ha egy nemzet igazi valóság lenne, akkor nem tudna kettészakadni.

* Az egyik szerkesztéstechnikai hiba értelmezésemben éppen a kategorizálás olthatatlan vágya – az például, hogy Bibó a népiek csoportjába lett betagozva, nagyjából csak azzal magyarázható, hogy Gyurgyák mindenképpen be akarta rakni valamilyen halmazba. Pedig nem muszáj ám szuverén gondolkodókkal ilyesféle inszinuációt elkövetni.
** Érdekes (és Gyurgyák konzervatív hozzáállásáról sokat elárul), hogy amíg a szocialista-kommunista nemzeteszmék elemzésénél kész ténynek veszi, hogy a baloldali gondolkodók téves kiindulási pontból, izzadságszagúan eszkábálták össze nemzetkoncepcióikat, gyakran azzal a kifejezett céllal, hogy megvezessék a jónépet, addig ez a feltételezés a konzervatív gondolkodók esetében fel sem merül benne – ha bírálja (és bírálja) is őket, őszinteségüket ritkán kérdőjelezi meg. No most elképzelhető, hogy csak a jelenből vetítem vissza a kétségeimet a múltba, de gondolom, egy rigorózus megközelítésben ezt is meg kellene tennie.… (meer)