István Kerékgyártó

Ímhol a magyarság válasza Julien Sorel-re. Vidra Milánt mint filozófiatanárt éri a rendszerváltás, de mivel jókor van jó helyen, ezért hirtelen a politika húsosfazeka mellett találja magát. És ha már ott van, porciónként kiárusítja a lelkét, egyre feljebb araszolva a hatalomban, végül olyan magasra jutva, ahonnan már nehéz úgy leesni, hogy az ember nyakát ne szegje. Kerékgyártó a maga szokott lendületességével interpretálja ezt a történetet: nincs semmi cécó*, semmi posztmodern homályoskodás**, hisz voltaképpen pont az a lényeg, hogy az olvasót semmi se zökkentse ki a regény hatása alól: hogy itt bizony öklendezni kell. Ennyi a cél, egy becsületes, tisztességgel megírt politikai pamflet célja – mert ez a könyv politikai pamflet, akként kell kezelni. És annak jó***. Mert valóban öklendezünk a honatyák gátlástalanságán, butaságán és kapzsiságán. Kerékgyártó igazán remek jeleneteket ír, amelyek a bennfentesség hatását keltik: az agrárminiszter úr gusztustalan vadászbulijától éppúgy felfordul a gyomrunk, mint a bordélyházba szervezett politikai egyeztetéstől. Érezzük ezeknek az új bivalyoknak az izzadságszagát, látjuk az új puhatestűek sikamlós vergődéseit – de hagyjuk az állatvilágból vett metaforákat, mert a végén még megundorodom a zoológiától is. Hogy aztán valóban bennfentes-e a szerző (tehát olvasható-e mű kvázi kulcsregényként, behelyettesíthetőek-e a fiktív személyek a politikai paletta szereplőivel), azon nyilván lehet vitatkozni – mindenesetre az biztos, hogy Kerékgyártó inkább tendenciákat, mint valós eseményeket rögzít. De ez szinte mindegy. A lényeg, hogy valószínűleg alig akad majd olvasó, aki ne hinné el, hogy ez így történt, vagy akár így is történhetett. Ami mondjuk már önmagában elég baj.

* Nem tudom, cécónak számít-e, de némi indokolatlan szexualitás azért előfordul. Csak a miheztartás végett.
** Mondjuk a lineáris történetvezetés felbontása itt is megtörténik (ami szintén nem szokatlan Kerékgyártótól), de felettébb jól követhetően, és ami azt illeti, indokoltan is. Enélkül, attól tartok, túl egysíkú, túl kiszámítható lenne a szöveg.
*** Amely állításban azért benne foglaltatik, hogy nem annak kezelve viszont valószínűleg nem annyira jó.… (meer)

„A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.”
(általam ismeretlen, de bizonyára zseniális jogász)

Csak hát az a fránya olvasó. Az fantáziál össze meg vissza mindent. „Egy vezér ifjúkora”, olvassa a címben, és akkor hozzágondolja azt a vezért, aki neki tetszik. Illetve épp hogy nem tetszik. Mert az esik neki kézre. Pedig hát világosan oda van írva, hogy a főszereplőt Lukónak hívják, nem pedig - teszem azt -, khm, Sándornak, és a falu, ahol felnő, Zablateni, ami legkevésbé sem magyar településnév, úgyhogy nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk. No most erre lehet azt mondani, hogy gyanús párhuzamok éppenséggel akadnak. Itt van példának okáért a vidéki rögnyomorból felemelkedő „legkisebb fiú” legendája, aki szentül megfogadja, hogy juszt is ő lesz a legerősebb kutya széles e vidéken. Némi kacskaringók után el is vergődik hát a fővárosig és a jogi egyetemig, és elég jó érzékkel tapogatja ki a szocializmus építményén a repedéseket ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban az ellenzékhez csapódjon. (Igaz, a titkosszolgálat is némiképp rásegít az ügyre.) Szédítő karrierjének kulcsa, hogy megnyerő, ha kell, de azért mindenkiről őriz egy jó mocskos dossziét, ha megnyerőnek lenni már nem elég. Ő a macchiavellista vámpír, akit csak a hatalom táplál, a morál nélküli parazita, akinek egyetlen mércéje a siker.

Azt mondtam az elébb, „gyanús párhuzamok”? Miket is beszélek. A kezemre csapok mindjárt. Ugyan mivel „párhuzamos” ez a cselekmény, kinek az életútjával? Senkiével. Vagy épp hogy mindenkiével. Na. Rekesszük be ezt a részt. Most.

De különben tényleg. Ne a vélt párhuzamokra koncentráljunk – azokért amúgy is az olvasó saját hatáskörben fog gondoskodni, nem kell a szájába rágni. No most Kerékgyártóról lehet tudni, hogy érzékeny a szociális-politikai témák iránt, és nem ódzkodik attól, hogy bennfentesnek tűnő pozícióból fogalmazza meg azokat. A rendszerváltó c. könyvben ez az alapállás (hogy mindez „itt” játszódik és „ezekkel”) olyan erős volt, hogy az már-már tolakodónak tűnt. Ehhez képest a Szeretett Gazdám áttételesebb – meggyőződésem, egy reménybeli német vagy nepáli olvasó is el tudja helyezni központi figuráját a saját univerzumában. (Bár alighanem bizonyos áthallások csak a közép-európai olvasó számára nyitottak.) Mégpedig azért, mert az író elég ügyes ahhoz, hogy egy általánosnak mondható emberi motivációt jelenítsen meg: a hatalom akarását. Luko jellemének kulcsa a megalázottság, és az ebből fakadó frusztráció. No most Luko erre úgy reagál, hogy elhatározza, ezentúl mindig győzni fog. De aki mindig győzelemre játszik, annak az egész világ csak potenciális vesztesek gyülekezőhelye. Nincsenek sem barátai, sem szerelmei, csak emberek vannak, akiket bizonyos célokra felhasznál, és használat után egyszerűen elfelejti őket. Minden eszköz jó neki, ami közelebb viszi a sikerhez, mert csak a siker tudja elfeledtetni vele a masszív disznószarszagot, amiből felemelkedett. Persze - ha nagyon akarjuk -, megértjük cselekedete mozgatórugóit: bántották, ezért bánt ő is másokat. Csak hát nem mondott ám hülyeséget Jézus azzal a „fordítsd oda a másik orcádat is” dologgal. Mert aki az erőszakra erőszakkal válaszol, az nem csak védekezik az agresszió ellen, hanem egyben el is tanulja az alkalmazását.

Volt vele gondom. Egyes szálak például nem gazdagítják a főszereplőhöz való viszonyunkat, inkább csak azért vannak, hogy még nagyobbra duzzasszák bennünk a tőle való idegenkedést. Mondhatni, nem minőségileg, inkább mennyiségileg adnak hozzá a könyvhöz. Meg aztán azt, hogy a narrációt a szerző egy disznó szellemére (igen, jól olvastátok) bízza, nem éreztem különösebben funkcióval bíró dolognak, meglett volna enélkül a szöveg. Ezzel együtt inkább jó könyvnek mondanám – egyetlen okból. Mert elérte, hogy úgy akarjam látni Lukót, ahogy Sztálin elvtárs is végezte (reményeim szerint): azon tépelődve, miért ilyen értéktelen minden diadala annak fényében, hogy a végén magányosan és szélütötten hever a padlón a saját vizeletében.… (meer)