Taras Prokhasʹko

Félve mondom, mert ordas nagy klisé, sőt, nem is mondom, épp csak megfordul a fejemben, ám egy óvatlan pillanatban kihallatszik, szóval: íme a hucul Száz év magány. Prohaszko regénye egyfajta felfordított családregény, szereplői fél lábbal a történelemben állnak, fél lábbal pedig valami mágikus létezésben, ahol a lehetséges és a lehetetlen összemosódik. A csonka viadukt tetején üldögélnek a Jelesek, hó födi be őket, miközben a világ jövőjéről kombinálnak. Jalivecet, a híres üdülőfalut úgy el lehet rejteni a háború elől, mint galambot a bűvész cilinderében. Francia mérnökök, román haramiák, rasztafári bérgyilkosok tűnnek fel és el, közben akad vérfertőzés, ornitofília (ne akard tudni), párbaj, lefejezés, sőt, a kávét is grépfrútlével isszák (de ezt azért már mégsem hiszem el). Ám Prohaszko nem hagyja, hogy a kaotikus cselekmény leuralja a szöveget, végig képes a hangulati elemet, az atmoszférát előtérben tartani - kicsit kevésbé kacifántosan mondva: úgy tud extrém lenni, hogy közben szép is marad. Speciális könyvecske, izgalmas és autonóm ukrán kisvilágot teremt, igazán emlékezetes.… (meer)