György Spiró

A napóleoni háborúk, még pontosabban a bécsi kongresszus után tér vissza főhősünk (Boguslawski) Varsóba. A Mester kiöregedett színész, rendező, színházigazgató, óriási tervekkel érkezik. Igen érdekes időpontban érkezünk Varsóba, bevallom én arra számítottam ez egy történelmi regény lesz, de ez a szál nem volt túl erős. Persze a főszereplők időnként morfondíroznak Lengyelország jövőjén, vajon mennyi lesz jó nekik Oroszország uralma alatt (narrátor: nem lett jó), de ez csak mellékes.

A könyv igen jelentős részében szereplőink előadásokra készülnek, szerepet gyakorolnak, színdarabot fordítanak. Engem ez többnyire kevésbé érdekel, szerintem visszatérő hibája az íróknak, hogy indokolatlanul feltételezik, hogy az olvasókat nagyon érdeklik ezek a kulisszatitkok. Itt is legtöbbször érdektelennek tűnt, hogy vajon egy közepes előadás rossz színésznője vajon mennyire hitelesen játssza el azt a szerepet amit a nézők amúgy sem értenek meg. Ugyanakkor volt egy-két jelenet, amikor nagyon sikerült átadni, hogy miként érti meg a rendező és színész egy karakter hátterét, meglepődtem, hogy ez mennyire tetszett.

Míg a főhős karaktere jól ki van dolgozva, a többiek azért már kevésbé, és a nagyon hosszú lengyel nevek miatt könnyű összekeverni a szereplőket. Az sem segít persze, hogy mintha szándékosan vegyesen használná a keresztnevet és a vezetéknevet az író, hogy még nehezebb legyen követni, hogy ki kicsoda.

Nincs története igazán a könyvnek, és egy idő után az volt az érzésem, hogy nemcsak nekem tűnik feleslegesnek és öncélúnak a színdarabok túlzott elemzése hanem a szereplőknek is, és a könyv sokkal inkább szól arról, hogyan próbálnak megfelelni a színházi emberek a vélt vagy valós cenzúrának, ki mennyire megalkuvó, van-e egyáltalán értelme lázadni, vagy egyszerűbb elfogadni az elnyomást. Nem túl nehéz látni, hogy ez nemcsak a XIX. század elejének Lengyelországáról szólt, hanem az 1981-ben megjelent könyv Magyarországáról is.… (meer)

After reading all 800+ pages, I see why this was such a sensation in its native Hungary; English translation is fantastic. Quite a page-turner, this novel was a sprawling, epic Bildungsroman of a young Jewish boy, weak of limbs. back, and eyes, whose father finagles a place. for him in a delegation to Jerusalem, taking money to the Temple there. Thus begins the journeys and adventures of Uri [Since he's a Roman citizen also] aka Gaius. Uri is a bookish, scholarly person and his disabilities have led him to become quite a reader, with a phenomenal memory. Besides Jerusalem, he travels to Alexandria, where he attends the prestigious Gymnasium, loses his virginity, and even is in the midst of a vicious Pogrom, called herein the Bane. He hobnobs with some of the local bigwigs, and eventually returns to Rome, where he marries and has children, but travels around different cities. I caught some incidents which I thought might be satire and there was some humor in spots. All in all, a marvelous portraiture of the 1st century A.D. era in that part of the world.… (meer)

Helyszín: egy budapesti lakás, valamikor 2015 kora tavaszán. Csengetés hallatszik. Az íróasztaltól szemüveges úriember tápászkodik fel, és az ajtóhoz baktat. Kinyitja.
– Jó napot, Spíró elvtárs.
– Á, hozta Isten, Magvető elvtárs! Fáradjon be. Minek köszönhetem, hogy ilyen korai órán? Csak nincs valami gond, hovatovább probléma?
– Probléma az éppen volna, kedves barátom… Közeleg a könyvhét, és az a helyzet állt elő, hogy bár tehetséges fiatal írókkal elárasztjuk majd a standokat, de a rutinos öreg rókáktól nincs egy fia kéziratunk sem… Krasznahorkai még lótuszülésben fogalmazza a kezdőmondatokat, és Bartis sem hajlandó ideadni azt a három mázsa gépelt oldalt… Ám (hogy belevágjak az in medias res-be) azt csicsergik egyes irodalmi orientációjú madarak, hogy Önnek az asztalfiókjában lapul valami, ami esetleg kihúzhatna minket a gödörből…
– Ami azt illeti… való igaz… akad itt egy téma, amit már évek óta kapirgálok: Gorkij korrumpálódása a sztálinista Szovjetunióban, egy egykori cseléd, később már-már családtag elbeszélésében. Tudja, az örök mese zsarnokságról, és arról, hogyan morzsolódik le egy tehetséges és talán jó emberről a becsület a diktatúra dörzspapírja alatt.
– Boldogság ezt hallanom! Meg vagyunk mentve! Ide vele! Tuti sikerlistás cím, és mondanom sem kell, mi sem leszünk hálátlanok.
– Ne kísértsen, drága Magvető… Tudja, azért ez még korántsem egy kész szöveg, csak… hogy úgy mondjam… egy nagyregény nyers elméleti magja. Itt van például az a vacsorajelenet Gorkijéknál Lenin, Zinovjev és Kamenyev részvételével… Most oda van kenve fél oldalra, pedig micsoda 30 oldalas nagydrámát tudnék kerekíteni belőle! És az olyan figurák, mint Szavva Morozov, akiknek egyelőre csak a neve van elhullajtva a szövegben, de szinte hallom ordításukat: „Fontos karakterszereplőkké akarunk duzzadni!” Az egész könyv csupa sűrű adat, de meglátja, ha elég időt kapok, áthúzom dialógusokba az egészet, aztán kicsit megplasztikázom szépirodalmilag, hogy szellősebb legyen és a szereplők is ki tudják forrni magukat… Még a Fogság is elbújhat majd mögötte! Ha így pőrén kerülne a könyvesboltokba, meglehet, önsúlya biztosítaná a megfelelő forgalmi adatokat, de bizonyos értékelők bízvást belekötnek, mondván: „Informatív történelmi tanulmány ez, szó se róla, de mi a francért kellett a cselédlány szájába adni az egészet?”
– Megértem az aggályait, Spíró elvtárs… valóban olyan lehetőség van ebben a témában, amit kár lenne aprópénzre váltani… Visszajövök inkább úgy 3-5 év múlva, és remélem, akkor majd egy 800 oldalas, az irodalmi életet fenekestül felforgató böhöm születésénél fogok bábáskodni. Hát akkor nincs más hátra, mint elbúcsúzni: erőt, egészséget, kedves íróm, ha szabad így mondanom: kéz, és lábtörést! Agyő és до свидания !

Így volt? Nem így volt. Égbőlpottyant mese volt.

(A szövegben szereplők a képzelet szülöttei, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve. Meg aztán a Spirót is direkt hosszú „í”-vel írtam.)… (meer)