Antal Végh (1933–2000)

Gondoltam, Irapuato 25 éves évfordulója előtt újra elolvasom a könyvet.

A fiatalabbak kedvéért némi történeti áttekintés: Az 1986-os VB-re könnyedén jutott ki a Magyar Válogatott, a VB-selejtező első 5 meccsét megnyerte, többek között a Gullit, van Basten, Rijkaard trióval felálló hollandokat verve idegenben. A felkészülési meccseken sikerült idegenben legyőzni az NSZK-t (Littbarski, Matthäus, Rummenige, Völler,...), a Népstadionban Brazíliát. Klubszinten is úgy tűnt minden rendben van, a Videoton 1984/85-ben UEFA-kupa döntőig menetelt, és az utánpótlás helyzete is biztatónak látszott (1984. Ifi Európa-bajnoki cím).

Ebbe az idilli képbe rondított bele a VB-n a Szovjetunió 6-0-val kiütve Magyarországot. A sokkhatás alatt lévő csapat a következő meccsen ugyan megverte Kanadát (2-0), de a Franciaország elleni vereség után (0-3) búcsúzott, nem jutott a legjobb 16 közé. A könyv ennek a súlyos kudarcnak (amihez hasonló sikert azóta sem értünk el) az okait próbálja kutatni.

A könyv tulajdonképpen egyetlen hosszú dühroham. Az író lényegében mindenkibe belerúg akinek akkoriban köze volt a labdarúgáshoz. A teljesség igénye nélkül: kapnak régi nagy játékosok (Albert, Puskás), régi nagy edzők (Illovszky, Baróti, Lakat), menedzserek (Östreicher Emil), sportvezetők (Szepesi, Kutas, Buda). Nyilván rengeteget kap a szövetségi kapitány (Mezey), kapnak bőven a játékosok (nem sorolnám fel az egész csapatot, leginkább Bognár György van kiemelve), de jut a sportsajtónak (Vitrai, id. Knézy) sőt még a FIFA-nak is. Meg kell említenem, a VB mérkőzéseinek bíróit nem szidja az író.

Több jel is mutat arra, hogy az író pont ugyanolyan öntelt és sértődékeny, mint az általa joggal kritizált sportvezetők. Egyrészt a könyv elején és a végén egy-egy interjút olvashatunk magával a szerzővel, aki lényegében azt fejti ki, milyen nagyszerű, bátor, önfeláldozó dolog is ennek a könyvnek a megírása. Ezen kívül egy külön fejezet foglalkozik azzal, hogy Buda István (a kor egy fontos sportvezetője) nem volt hajlandó nyilatkozni az írónak, sőt mi több, amikor az író bevitte a kérdéseit az MLSZ-be, még a megbeszélésről sem jött ki, hogy személyesen átvegye.

A legcsúnyább újságírói eszközöket használja az író abban a fejezetben, amikor szépen felsorolja a kor összes pletykáját ami akkoriban a VB után elterjedt. Természetesen nem állít semmit, csak idézi az utca emberét, így nem kérhetőek tőle számon az állítások.

Könyvkiadói szemmel nagyon jó pillanatban jött ez a VB-kudarc. Még elég jó volt a magyar foci ahhoz, hogy sok embert érdekeljen a könyv, de már elég nagy volt a szabadság ahhoz, hogy meg szabadjon írni egy ilyen könyvet. A könyv 250000-es példányszáma mai szemmel nézve elképesztően nagynak tűnik.

Becsülendő, hogy a kor szokásával ellentétben a könyv szókimondó, az sem nagy baj, hogy nagyon sok emberbe belerúg ( vélhetően a többség megérdemli ), a fő gond az, hogy nem kapunk választ a legfontosabb kérdésre, hogy a nagyszerű előjelek ellenére miért zuhant össze a csapat. A könyvben leírtak magyarázatot adnának arra, ha már a VB közelébe sem került volna a csapat, de a hirtelen összeomlásra nem. Ugyanúgy mellébeszélés az, hogy korábban sem voltunk jók csak szerencsénk volt mindig, mint az ellentábor véleménye, miszerint ugyanolyan jók vagyunk mint eddig, csak volt 2 peches meccsünk.… (meer)

A könyvet 1969-ben adta ki a Belügyminisztérium Határőrség Politikai Csoportfőnöksége Agit. prop. kultúrosztálya. A regény egy Vas megyei határőrség életét mutatja be, a cél vélhetően az volt, hogy a szocialista fiatalok megfelelő ideológiai neveléséről gondoskodjanak. ( felsőbb engedély nélkül nyilván nem mehetett volna az író az őrsre, hogy megfigyelje, milyen ott az élet ).

Az ideológiai nevelésnek több szintje van. Leginkább az szembeötlő, hogy mindenkit elvtárnak szólítanak a könyvben. Ez persze 1969-ben nem lehetett túl meglepő, és a Főzelék őrmester elvtárs megszólítás sem hangzik túl félelmetesen. Ezen kívül a könyvben időnként (a kornak megfelelő) egyértelműbb politikai állásfoglalást is találunk. Mivel a könyv fő célja szerintem az volt, hogy a fiatal olvasók a könyv elolvasása után lelkesen menjenek határőrnek ( nem mintha túl sok választásuk lett volna ) és ezt politizálással nehezen lehetett volna elérni, ezért leírva elég kellemesnek tűnik a határőr élete. Nem könnyű persze, de pl. a falusi lányoknál elérhető igen gyors siker azért vélhetőek vonzó lehetett 1969-ben.

Ha a politikai részeket félretesszük, akkor a könyv egy vicces katonasztori gyűjteménynek indul, majd viszonylag meglepő módon szerelmi történetté válik. Nem igazán világos miért ilyen a könyv szerkezete, nekem a humoros rész jobban tetszett.… (meer)