An epic tale from Victor Hugo based on his island sanctuary of Guernsey. An opportunity for him to use his full range of over the top descriptions of storms and love affairs. Great. ( )

Eco szerint az olvasónak nem kell mindent tudnia a regény univerzumáról, mert egy regény narratívája szükségszerűen csak kisvilágokban működik*. Hugo viszont tojik Eco-ra, és könyve elejére odabiggyeszt egy könnyed ötven oldalas kultúr-, gazdaság- és etnotörténeti tanulmányt a normann szigetvilágról – nesze neked, Nyájas Olvasó, ezt mind biflázd be, mielőtt egyáltalán beengedlek a történetembe. Úgyhogy fel lehet venni a túrabakacsokat, meg a vízhatlan tengerészkabátot, és veselkedjünk neki. A vicc az, hogy amilyen nagy író Hugo, még ezt is megteheti, mert a szárazanyagot is olyan elemi lelkesedéssel tálalja, hogy az ember nem is bánja, amikor az idegeire megy, mi több, még hálás is érte. Érthető amúgy az efféle nyitány, mert ennek a könyvnek a főszereplője bizony maga Guernesey szigete úgy mindenestül**, no és persze a szörnyű, a félelmetes, a csodálatos óceán. Mellette eltörpülnek az emberek, még a regény talán legfőszereplőbb (humán) szereplője, Gilliatt is legfeljebb a mellékszereplő kategóriában nevezhet az Oscar-ra.

A helyszín nem csak a szereplőkre, de a sztorira is árnyékot vet: talán ez a legharmatosabb cselekményű Hugo-történet a nagyregények közül. Tulajdonképpen annyi az egész (eltekintve a marginális, bár fineszesen megszerkesztett kacskaringóktól), hogy Gilliatt, az „ördöngős” egy pokoli szikladarabon, a tenger kellős közepén egymagában nekiáll végrehajtani a lehetetlen küldetést. Egyfajta újraértelmezett Robinson Crusoe ő: az emberfeletti ember, aki saját eszére és erejére hagyatkozva küzd meg az elemekkel. Azért az író egy pluszt is bevisz ebbe a szálba, mégpedig egy rettentő polipot! Egy rohadt nagy, ocsmány polipot!!! Mi ez, ha nem cool? És ez a polip nem ám valami Attenborough-természetfilmből szökött át, hanem egyenesen az ’50-es évek amerikai szörnymozijaiból! Szóval nagyszerű mese ez, ha valaki szereti a francia romantikusok áradó nyelvezetét, akik képesek egy parasztház tetőszerkezetéről is másfél-két oldalas, harsány színekkel megföstött gyorselemzést illeszteni a regénytestbe. És persze ha valakit nem zavar, ha egy író galádul bánik a szereplőivel***.

(Megjegyzés: és ha valakinek nem tűnt volna fel a Nyomorultak-ból – Victor Hugonak nagyon jó humora van!)

* "A mintaolvasónak nem kell ismernie az összes említett helyet és individuumot a regényben. Elegendő, ha úgy tesz, mintha hinné, hogy ismeri őket. Nem csupán hatalmas méretű rugalmasság és felületesség kéretik a mintaolvasótól, hanem a jó szándék folyamatos gyakorlása is.
Ha a mintaolvasó így viselkedik, élvezni fogja a történetet. Máskülönben örökké tartó enciklopédikus kutatásra ítéltetik. Akadhatnak olvasók, akik azt kérdezik, hány lakosa lehet Saint-Quen-les-Toits-nak, vagy hogy hívják Charles Bovary nagyapját. De az ilyen akadékoskodók nem mintaolvasók. Maximális világokat keresnek, míg a narratíva csak kis világokkal maradhat életben." (Eco: Az értelmezés határai)
** Ahol amúgy Hugo száműzetésének éveit töltötte. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy igazi íróként kipréselte a rosszból a jót, és a lehető legtöbbet profitált a kényszerű ottlétből – és nem mellesleg Guernesey sem járt rosszul, mert ilyen szép himnuszt aligha írtak hozzá még egyet.
*** Ebben a műben Hugo még azt a disznóságot is elköveti, hogy csinál (SPOILER!!!) egy protohepiendet, amikor Gilliatt sikerrel véghezviszi a véghezvihetetlent. De amint nyugodtan hátradőlünk, mert minden rendben levőnek látszik, akkor az író sanda vigyorral ajkán visszakézből lekever neki egyet.
( )

4/20/22

Not as good in English as in French. I would say that, though, wouldn’t I? Clunkier and less memorable. Still a fabulous yarn. ( )

Du sublime, du long et du très long... quelques descriptions magiques ( )