Öröm, hogy egy ilyen fontos tanulmánykötet magyarul is megjelent, az ilyeneket szokták hiánypótlónak nevezni. Hiánypótló pedig azért, mert 1.) pont azok az események képezik tárgyát, amelyeket a két világháború árnyékában nem szoktunk ismerni, pedig intenzitásukban gyakran még felül is múlták egy adott kistérség viszonylatában a világháború borzalmait* 2.) csodálatosan rámutat a két világháború közötti kontinuitásra – arra, hogy az, amit a kettő közötti két évtizednyi békének vélünk, korántsem volt az. Hisz a compiègne-i vagonban aláfirkantott fegyverszünettel a harci cselekmények egyáltalán nem értek véget: folytatódtak a Balkánon, a Baltikumban, Lengyelországban, Törökországban és Oroszországban, sőt, Írországban és Finnországban éppen hogy elkezdődtek. Csak éppen más módon: különböző félkatonai, az állam erőszakszerveit kiegészítő vagy helyettesítő paramilitáris csoportok részvételével, akik hol ideológiai, hol etnikai okokra hivatkozva viseltek új háborút gyakran épp tegnapi szomszédaik ellen – mégpedig olyan brutalitással, amihez képest egy klasszikus szuronyroham az Alma együttes gyereknapi koncertjének tűnik. Bár céljaik vegyesek voltak – néhol a wilsoni elvekre hivatkozva egy független államot akartak kibrusztolni maguknak, mint az ír katolikusok, néhol épp ezt akarták megakadályozni, mint az ír protestánsok, néhol saját államuk vagy régiójuk etnikai homogenitását akarták elérni, mint a Balkán vagy Törökország esetében, néhol pedig a bolsevik veszélyre hivatkozva tüsténkedtek, mint Finnországban vagy Magyarországon –, de viselkedésüket ugyanaz a mintázat jellemezte: mindig találtak valami indokot, ami miatt bosszút állhattak, és ami legalizálta, hogy a civileket is felkoncolják. Az a viselkedési kultúra pedig, amit meghonosítottak – a férfiasság, a bajtársiasság és a kegyetlenségig menő keménység nacionalizmussal kevert ideája – pontosan az a mag volt, amiből a fasizmus szárba szökkent: először Mussolini Olaszországában, ahol a rezsim konkrét alapja volt a paramilitáris erőszak, majd Németországban is, ahol a Freikorps egységei ezekből a küzdelmekből kovácsolták ki azt, ami aztán a Harmadik Birodalom hivatalos mitológiája lett**.

És nem csak fontos kötet, de még piszok jó is. A szerkesztők nem pusztán válogattak bele pár témába vágó tanulmányt, hanem egy nagyon koncepciózus team-munkában tették össze, amijük van: számos jel utal arra, hogy az írók egymás munkáit ismerve dolgozták ki a maguk kis kutatásait, reagálnak egymásra, és kitöltik azokat a hiátusokat, amiről a másiknak nem volt módja értekezni. Nem pusztán földrajzilag fedik le a paramilitáris erőszak kérdését az Ír-szigettől egészen a Kaukázusig, de az erőszak ezen formájának mélyebb mozgatórugóit is szépen felvázolják – a szerzőket amúgy is jellemzően nem annyira a konkrét események, hanem azok társadalmi okai és következményei érdeklik. A maga keretei között közel van a tökéleteshez.

* Az orosz polgárháború következtében például jóval többen haltak meg, mint magában a világháborúban, ráadásul mint polgárháború, lényegéből fakadóan elsősorban a civil lakosságot sújtotta.
** Ironikus, hogy bár Hitler a „hosszú kések éjszakáján” tömegesen likvidálta ezeket az egykori Freikorps-tagokat is az SA-val együtt, ugyanakkor továbbra is felhasználta eszmeiségüket és mártírjaikat, mint a náci mitológia elengedhetetlen elemét. ( )

This work is the result of a number of conferences on the topic of how the messy demise of the great dynastic empires in the Great War lead to endemic mass violence and proto-fascist behavior. While the editors tried to fit all the pieces into a greater whole, I'd still recommend Robert Gerwarth's own "The Vanquished" over this collection of essays. ( )