Stanislaw Benski

Hja, kérem, az irodalom nagyon egyszerű dolog is tud ám lenni. Benski elbeszélései tulajdonképpen a hagyományos zsidó próza tipikus produktumai, sorsnovellák, amelyek teljesen hanyagolják a modernitás eszköztárát – ami a modernben a belső monológon, az Benskinél az anekdotikus beszélgetéseken keresztül nyilvánul meg. Ilyen értelemben tehát semmi különös. És mégis, Benski novellái: hatnak. Egyszerűen azért, mert a szerző elbeszélői egy olyan térben és időben vannak elhelyezve, amitől e szövegek önmagukban többlettartalommal telítődnek meg: jellemzően egy szociális otthonban* tengetik napjaikat a II. világháború után. Ebből a helyzetből emlékeznek vissza a háború előttre, a „békebeli” zsidó életre, és a törésre, ami ezt az életet megszüntette. Ezek a figurák szinte valamennyien rokkantak, alkoholisták, betegek vagy éppen vakok, ők a „maradékok”, az apokalipszis lábadozói – ami csak kihangsúlyozza, hogy a világ, ami már csak bennük létezik, mennyire törékeny, és ha ők már nem lesznek, akkor végleg eltűnik. És ettől lesz ez a picike kötet olyan nagyon szomorú.

* Benski amúgy maga is túlélő, és egyben egy túlélők számára létrehozott szociális intézet igazgatója is volt.… (meer)