Jens Ivo Engels

Nichts ist einfach -,

und in Wirklichkeit noch viel komplizierter.

Dieser letzte Satz des Buches lässt einen eher ernüchtert zurück. Man stelle sich einen Politiker 200 Jahre zurück in einem absolutistischen System vor. Wie hätte er sich seine Freunde und Helfer so ausgesucht und belohnt, dass sie gefügig und gehorsam seien? Wie hätte er seinen Dank ausgedrückt?

Die dafür angewandten Maßnahmen waren über Jahrhunderte - und auch heute noch in vielen Ländern der Erde gang und gäbe. Diese vormoderne Politik war durchzogen von Patronage und Klientelismus. Unsere heutige Zeit ist die erste, die mit Internet und Transparenz den goldenen Staub aus den Zimmern der Mächtigen fegt, ohne jedoch die Maßnahmen ganz zu eliminieren, sie gehören in vielen Bereichen für eine funktionierende Handlungsweise immer noch dazu.

Helmut Kohl hatte ein Telefonbuch mit allen Kreisvorsitzenden der CDU - er telefonierte regelmäßig mit ihnen, um die Stimmung vor Ort abschätzen zu können. Seine Verbindungen zur Wirtschaft wie die der FDP waren glänzend - und niemand glaube, dass bei Reisen in die Welt mit dem Kanzler niemand bevorzugt wurde. Die Großen hatten eher Zeit dafür, mehr Geld und dort wo viel ist, fällt immer noch mehr hin. Wurde Helmut Kohl und auch andere Kanzler also von den Großkonzernen benutzt, wurde er ihnen gegenüber korrupt, auch weil er Geld für seine Partei angenommen hat? Er selbst versucht verzweifelt, seine Reputation wieder auf jenes Niveau zu bringen, das ihm seiner Meinung nach zusteht. Ich denke, es gelingt ihm nicht, weil seine Nahtstellen zum Leben & Wirtschaften zu sehr von Angst und Rücktritt besetzt waren.

Es ist ja völlig normal und wir alle wachsen damit auf: die Familie hält zusammen, auch noch der nahe Verwandtenkreis, die schlagenden Studenten bilden ein gemeinsames Günstlingsnetz. Deutschland ist in Wahrheit durchzogen von solchen engen Communities, die auch heute noch funktionieren. Die italienische Mafia macht hier glänzende Geschäfte - und sind wir ganz offen: die Mehrheit großer Konzerne funktioniert wie diese italienischen Stammesbruderschaften inkl. Initiationsriten. Menschen wollen offensichtlich irgendwo dazugehören, Kraft ziehen aus einem größeren Ganzen.

An der Nahtstelle zur Gerechtigkeit für alle finden immer Reibungsverluste statt, jeder von uns kennt das. Und jeder sollte sich dahingehend hinterfragen. Dann wird Korruption - im Sinne von Bestechlichkeit - richtig eingeordnet. Auftragsvergabe von staatlichen Stellen an Begünstigte wird immer stattfinden und ist - menschlich gesehen - eher normal. Es kommt darauf an, alle Gremien auf transparent zu stellen, um solche Dinge zukünftig zu verhindern. In Schweden und Norwegen hat man die beste Durchschaubarkeit - und die Menschen sind am zufriedensten.

In Deutschland ist die Durchgängigkeit von ganz unten nach oben schwierig. Zu viele Fallstricke und Netze lauern, überall sitzt schon ein Praktikant eines hohen Herren, einer besser gestellten Dame. Ich selbst musste genügend Unfähige durchschleppen. Auch dies normal, aber es kommt darauf an, eben auch jenem jungen Menschen eine Chance zu geben, die nicht mit goldenen Beziehungsnetzen zur Welt gekommen sind. Am besten wäre dies durch das Bedingungslose Grundeinkommen zu bewerkstelligen, das all jenen Chance gibt, die die eigenen Fähigkeiten am besten zur Geltung bringen kann.

Das Buch liest sich stellenweise wie ein Krimi, die Geschichte(n) sind unglaublich, aber aus dem Kontext heraus verständlich. Es schärft den Blick für ein Verhalten, das uns näher ist als wir glauben.

7. Oktober 2014… (meer)

Ebben a könyvben kvázi minden benne van, ami a korrupcióról tudható – csak éppen arra kellett rájönnöm, hogy éppenséggel mindent nem biztos, hogy tudni akarok a korrupcióról. Az például, hogy 1768-ban melyik bajor államminisztert pontosan mivel vádolták – egy picivel több információ, mint amire szükségem van.

A könnyen megjegyezhető nevű Engels professzor már az elején tesz egy nagyon fontos definitív meghatározást: leszögezi, hogy nem a korrupció, hanem a valamivel tágabb mikropolitika kifejezést fogja használni. Erre a finomításra azért van szükség, mert 1.) a korrupció fogalmának levakarhatatlan negatív konnotációja van, ami elfogulttá tehetné az elemzőt 2.) a korrupciókritika sem csak magát a korrupciót kritizálja, hanem a mikropolitikát. Ilyen értelemben tehát Engels vizsgálatának tárgya minden olyan emberek vagy csoportok között zajló informális adománycsere, amely egy jövőbeni haszon reményében történik. Ide tartoznak az olyan piszlicsáré ügyletek is, mint amikor én, mint könyvesboltos egy kedves molytársam könyvét jól látható helyre teszem a boltban – cserébe remélem, hogy továbbra is bőszen csillagozza majd az értékeléseimet.

Ezek a folyamatok természetesen nem mindig estek tiltás alá: tulajdonképpen amióta közösségek vannak, létezik mikropolitika is. Elég a feudalizmusban honos patronázsrendszerre gondolni, ahol a nemesek büszkén kinyilvánították, hogy melyik, a hierarchiában felettük álló úr alantasainak tekintik magukat, és cserébe el is várták, hogy az nekik kedvezzen. Korrupciós vádak persze ebben a korszakban is voltak, ám többnyire csak valamiféle egyensúlyi helyzet megbomlását jelezték, illetve ürügyül szolgáltak arra, hogy valaki valakitől megszabaduljon. Maga a „valódi” korrupciókritika azért alakulhatott ki, mert lassacskán elvált egymástól a közjó és a magánjó fogalma (amely folyamat természetesen a francia forradalomban érte el csúcspontját) – ilyen értelemben a korrupció valójában egy normakonfliktus, ahol a saját és a társadalmi érdek kerül összeütközésbe. Az új, „népképviseleti” rendszerek ugyanis azzal a szándékkal álltak neki a munkának, hogy ők aztán megszűntetik a monarchiákkal együtt ezt a rákfenét is, de nem így lett. Ugyanis Engels alapvető tétele, hogy a mikropolitika minden rendszer alapvető tulajdonsága – ha belegondolunk, már maga a demokrácia is a tágan értelmezett korrupció része, hiszen a szavazók abban a reményben választanak maguknak képviselőt (tehát adományozzák neki a voksukat), hogy ő majd az ő érdekeiket fogja előtérbe tolni.

Ez főleg azért fontos, mert ebből következik Engels talán legfontosabb állítása: hogy a korrupciókritika nem annyira reális célpontra irányul, hanem mindig egy bizonyos rendszer leváltásának (vagy az erre irányuló kísérletnek) a kísérőjelensége. Ami nagyon szerencsétlen esemény is lehet, ahogy azt a szerző a legjobb (utolsó) fejezetben szépen vázolja is. Ebben a szakaszban ugyanis azt vizsgálja, hogyan használták fel az első világháború után a szélsőséges csoportok a korrupciókritikát arra, hogy hiteltelenítsék a demokráciákat és a parlamentarizmust, azt állítva, hogy csak egy erőskezű, tekintélyelvű vezér képes kigyomlálni ezt a társadalomból. Ami hülyeség – a diktatúrák ugyanis, mint Engels több példával bizonyítja, jellegükből fakadóan sokkal korruptabbak, mint azok a rendszerek, amiket támadtak – egyszerűen a diktatúrákban a vezetők megvesztegethetőségéről tilos vitát folytatni, ezért az ostobák el is hiszik, hogy nincs is miről.

Ha van probléma a könyvvel, akkor (a túl sok információn túl) az, hogy nem kísérli meg definiálni, mi a pontos különbség „elfogadható” ill. „nem elfogadható” mikropolitika között. Persze ez két okból is érthető: 1.) az, hogy mi az elfogadható mikropolitika, minden korban, minden országban eltér – ami a Transparency International nyugati beidegződései szerint bűn, az Bagdadban esetleg természetes 2.) a két minőség elválasztása alighanem arra kényszerítené a történészt, hogy ítélkezzen, ám ezt Engels látványosan szeretné elkerülni. Ettől függetlenül ez a könyv rendkívül jól összeszedett, igen részletező mű, ami egy teljesen új aspektusból vizsgálja meg a modernitás folyamatát – a korrupció és a korrupcióra adott válaszok felől. Szélesedik tőle a látókör.… (meer)