István Flesch

Kellett ez a könyv nagyon. Kicsit széttartó, szerzője mintha nem mindig tudná kontrollálni azt a rengeteg információt, amit bele akar préselni, de ettől függetlenül magyar nyelven ilyen komplett, alapos elemzést az örmény népirtásról (és utóéletéről) aligha találni. Nagy öröm nekem, hogy rábukkantam a helyi könyvtár egyik eldugott zugában (be volt toszogtatva a történelem szekció polcain valahova hátra, a többi könyv mögé, bezony), kedvet is kaptam hozzá. Némi spéttel pedig neki is kezdtem.

A helyszín az Oszmán Birodalom, az időpont pedig 1915. Zajlik az első világháború, amibe a fényességes szultán is belekeveredett a tengelyhatalmak oldalán. Biztos úgy vélte, kell egy kis sikerélmény, mert a balkáni háborúkban igencsak megtépázódott az egykori janicsár-renomé, és hát a különböző orosz-török összecsapásokban is többnyire ők voltak azok, akiket elpicsáztak. Csak hát ez a világháború sem igen alakult a várakozásoknak megfelelően. Az orosz csapatok a Kaukázusban nyomultak előre, a britek pedig Gallipolinál erőszakoltak ki partraszállást. Utóbbi ugyan később kudarcba fúlt, de azért eléggé megrémisztette szegény oszmánokat, így azt tették, amit ilyenkor a kétségbeesett nemzetek tenni szoktak: kerestek egy bűnbakot. És hát bűnbaknak az örmények tökéletesen megfeleltek: a muzulmán többséggel ellentétben keresztények voltak, akadt belőlük szép számú önkéntes az orosz hadseregben, ráadásul gazdasági sikereik bősz irigységet váltottak ki a társadalomból*. Nem csoda, ha a nacionalista „ifjútörök” mozgalom árulónak kiáltotta ki őket, és kijelentette, hogy az örményeket el kell távolítani a nemzettestből, mert elveszejtik az országot. Színleg persze „csak” deportálásról volt szó, de hamar világossá vált, hogy valójában egy szál semmiben szándékozták áldozataikat áthajtani a sivatagon, ami azért elég világossá tette, hogy bizony itt tömeggyilkosság van készülőben. És az is lett belőle. Mégpedig egy igen jól dokumentált tömeggyilkosság: nem csak török és örmény, de számos német** és amerikai forrás is tanúskodik az eseményekről, amelynek végösszege mértékadó becslések szerint 600-800.000 halott, és amelynek eredményeképpen a birodalom 1.200.000 örményéből összesen 200.000 maradt az országban. (Jellemzően Isztambulban, ahol az örmények jobban asszimilálódtak.) Mindezt durván két év leforgása alatt.

Aztán persze a törökök bebukták a világháborút, aminek következtében búcsút inthettek a birodalmi létnek. Az antant ráadásul nem felejtette el, mi történt az örményekkel, és komoly nyomás alá helyezte Konstantinápolyt, hogy számoltassa el a tetteseket. Sajnálatos módon a kérdést összekötötték a török területek elcsatolásával, ami hibának bizonyult: ugyanis azok az oszmánok, akik nem akarták, hogy az állam még jobban megcsonkuljon, óhatatlanul azok mellett találták magukat, akik ellenezték a népirtás vétkeseinek megbüntetését. Úgyhogy amikor Kemal Atatürk, a gallipoli hős diadalmasan megállította az intervenciót***, és megalapította a Török Köztársaságot a maga szekuláris reformjaival, az egyben azt is jelentette, hogy a gyilkosok is nyugodtan fellélegezhettek: a nemzeti függetlenségen való örömködés elfeledtette bűneiket.

És ez így maradt hosszú évtizedekig. Az örmények kiirtása tabu maradt, tilos volt róla beszélni. Ha valaki mégis megtette, akkor a hírhedt, mai napig létező 301. § alapján perbe fogták, mint a „török nép megsértőjét”. (Gyenge nép lehet, ami ennyire sértődékeny, mondom én.) A hivatalos török történészi álláspont szerint az örmények voltak azok, akik ártatlan muzulmánokat koncoltak fel, kitelepítésük pedig szükségszerű volt, és csendben, rendben, humánusan zajlott. Kísérőik hideg limóval kínálták őket, miközben meneteltek, és ha szépen kérték, a csomagjukat is vitték helyettük. Nyilván. Amikor pedig külföldön megpedzegették az esemény, hát a török nagykövetek rendre úgy felfújták magukat, mint a pulykakakasok, és kikérték maguknak az inszinuációt****. Ez történt például akkor, amikor Hollywood filmet akart rendezni Werfel Musza Dagh negyven napja c. könyvéből – a külügy addig emberkedett és fenyegetőzött, amíg az amerikai kormány szépen megkérte a filmstúdiót, jegelje a mozit. Persze a történtek pofátlan elhallgatását az örmény szélsőségesek nem igazán tűrték, akcióba is lendültek a terrorista sejtek, és a hetvenes-nyolcvanas években több, mint 40 török diplomatát merényeltek meg. Mert ha forr a víz, akkor könnyen leveti magáról a fedőt.

És itt most meg kell említenem a könyv egy másik hibáját (a csapongás mellett): hogy hét éve íródott. Flesch ugyanis bizakodva figyeli az Erdogan-rezsim tevékenységét, ami alatt (ez tagadhatatlan) mintha enyhült volna az örmény-török feszültség. Ez nyilván abból fakadt, hogy ez idő tájt a törökök dédelgettek bizonyos álmokat az EU-hoz való csatlakozásról, aminek feltétele a demokratizálódás és a kisebbségekkel való megegyezés volt, Erdogan pedig jó taktikusként tett is gesztusokat az örmények, no meg az ország lakosságának 18%-át kitevő kurdok felé. De ezeket a lépéseket időnkénti visszatáncolások tették kétségessé: történelemhamisítás, tisztázatlan politikai gyilkosságok, satöbbi. Az EU már a kezdetektől kijelentette, hogy a csatlakozás egyik feltétele a törökök történelemmel való szembenézése, ilyen értelemben pedig a népirtás kérdése ismét középpontba került. A török elnök persze vacillált, hisz nem akarta elveszíteni nacionalista szavazóit, de ezzel együtt Flesch bizakodva zárja sorait: ha lassan is, de haladunk előre, a megbékélés és a szembenézés felé. Vagy nem haladunk, mondom én így 2021-ben. Mert ugye a török EU-csatlakozás azóta ad acta került, Erdogan pedig ezen úgy beidegesedett, hogy komoly „jobbra át”-ot vezényelt, odalépett az ellenzéknek, személyi kultuszt épített magának, és persze nekiment a kurdoknak is, ami elég vészjósló ügy, ha figyelembe vesszük az 1915-ös előzményeket. Az örmény népirtás kérdése pedig, úgy fest, megint tabusítva lett. Ami tragikus. Mégpedig azért, mert az elfelejtett népirtások könnyen a jövő népirtásainak melegágyaivá válhatnak. Ezért kell beszélni róluk.

* A gazdasági szempontok, akár csak a holokauszt idején, itt is lényegesek voltak. A lakosságot azzal vonták be ugyanis a népirtásba, hogy az örmények javaival korrumpálták őket, és az elkövetők közül számosan meg is tollasodtak a gyilkosságokon.
** Bár számos német (lelkészek, konzulok) bátran tudósította a világot a szörnyűségekről, de maga a német állam felelős azért, hogy az események ennyire eszkalálódtak. II. Vilmos tökéletesen tájékoztatva volt arról, szövetségesei mit művelnek a keresztény kisebbséggel, de többször is kijelentette, hogy őt nem érdeklik az örmények. Pedig ha valakinek, hát a németeknek lett volna módjuk arra, hogy presszionálják a törököket. (Megjegyz.: Hitler is ismerte a dokumentumokat. Amikor a második világháború idején a zsidók eltüntetését tervezte, ki is jelentette, hogy az örmény népirtásról se beszél már senki, ugyanígy a zsidók elpusztítását is elfelejtik majd.)
*** Jegyezzük meg, az intervenció elsősorban a görögök elleni háborút jelentette, akik partra szálltak Kisázsiában. Atatürk óvakodott attól, hogy a nagyobb államokkal összeakassza a bajuszt, némi csetepatétól eltekintve a Közel-Keleten állomásozó franciákkal.
**** 1945 után a törökök ezt annál is könnyebben megtehették, mert a hidegháborúban fontos stratégiai szövetségesei voltak az USA-nak, aki rájuk támaszkodva tudta folyamatosan fenyegetni a Szovjetunió lágy altestét.… (meer)