Rolf Müller

Marha jó dolog, ha valami történelmi eseménynek évfordulója van, mert módot ad a szaktörténészeknek arra, hogy némi pogácsa és buborékos ásványvíz (az előadások szüneteiben persze előkerül a dugipia*) mellett okosakat mondjanak egy adott témáról, amiből aztán egy kiadó értő szerkesztés mellett válogatást jelentet meg. Ha a fenn említett évforduló ezen felül még egy olyan izgalmas, számos ponton félreértelmezett eseményé, amit a szakma csak nem régen elemezhet tárgyilagosan, akkor az meg aztán a marhánál is jobb dolog.

Ez a kötet a Tanácsköztársaságról szól. Mégpedig egészen konkrétan arról, hogy a világháborút követő interregnumnak (amelynek voltaképpen csak egyik része a Tanácsköztársaság) milyen mértékben volt része az erőszak alkalmazása, magyarán: a terror. Hát, része volt. A kötet szerzői szép akkurátusan elindulnak a perifériáról, először bemutatják, hogy a széteső Monarchia peremvidékén az új államok hogyan alkalmaztak erőszakot a hirtelen kisebbséggé vált magyarok és németek ellen. Aztán következik Hatos tanulmánya a korabeli forrongó magyar vidékről, ami az események idején a permanens parasztlázadás állapotában volt, több áldozatot szedve, mint a vörös és a fehérterror – valamiért mégis el lett feledve. Majd következik két portré a Tanácsköztársaság ikonikus figuráiról (Szamuely és Korvin Ottó), végezetül pedig, még mielőtt hiányérzetem támadna, Paksa Rudolf értő tolmácsolásában olvashatunk egyet s mást a fehérterror gyakorlatáról.

Tanulság persze van. Hogy amikor az állam erőszakmonopóliuma az állam szétesésével megszűnik, és az átmeneti időszakban nincs olyan kormányzat, aki kontroll alatt tarthatná az eseményeket, akkor bizony az erőszak privatizálásának lehetünk tanúi. Létrejönnek azok a kis csoportok, akik különböző okokból (rendcsinálás vágya, kommunista vagy nacionalista ideológia, pőre haszonvágy vagy egyszerű személyes ellenszenvek) úgy vélik, a helyzet alkalmas arra, hogy kezükbe vegyék az irányítást – és nincs módjuk mással jelezni jogukat a hatalomhoz, mint agresszivitásukkal. Ez pedig mindig és mindenhol az erőszak spirálját indítja be. A román, szerb, szlovák nemzetiségben éppúgy, mint a proletárok vagy a fehér tisztek között. Az ok tehát másodlagos, mert mi sem könnyebb, mint okot találni, valamit, ami elfogadhatóvá teszi, amit teszünk. Ebben a logikában a fehér terrort a vörös magyarázza, a vöröst a világháború és Tisza István, a fekete (román) terrort a magyar, és vice versa… pedig ez lényegtelen. A lényeg a gyilkolás.

Példaszerűen összeszedett kötet. Sok ilyet még.

* A nap végét koronázó történész-orgiákról hiteles forrásból beszámolót nem ismerek.… (meer)