László Márton

Ez a könyv a magyar nyelv orgonavirágos majálisa. Úgy, hogy közben a magyar történelem bűzhödt pöcegödrébe merülünk el általa. Márton parádésan írja egybe a XIX. századot Lúdas Matyistúl, Móriczostúl, felidézi a korszak anekdotikus elbeszélői stíljét: a szó legnemesebb értelmében mesél, és közben elkokettálgat olvasójával. Az olvasó meg nagyon jól szórakozik, szája szegletéről nem olvad le a mosoly, de közben meg végig összeszorul a gyomra. Merthogy Márton tulajdonképpen nem tesz mást, mint átírja (és aktualizálja) a tiszaeszlári vérvádper történetét (annak is az Eötvös Károly-féle verzióját ), katedrálist épít az ostobaságból, az olyan hülyeségekből, amiket könnyen az írói fantázia termékeként azonosíthatnánk – holott épp a legabszurdabb fejtegetések azok, amelyek szinte szó szerinti átvételek Istóczy Győző antiszemita pártjának parlamenti interpretációiból, illetve a korszak szélsőséges publicisztikáiból. A nyelv könnyűsége és a téma súlya párosulva a ténnyel, hogy az elbeszélő előszeretettel tart minket bizonytalanságban saját elköteleződése felől (szarkazmus ez? – kérdezzük magunktól – vagy komolyan beszél?): ez a szöveg hatásának kulcsa. És egyben magyarázza azt is, miért vagyunk képtelenek mi, akikben csupán egy csepp ész van, megérteni az összeesküvés-elméletek hívőit: mert amit mi csak fergeteges tréfaként tudunk értelmezni, azt ők véresen komolyan veszik. Ami szerintünk szatíra, az számukra valóság. És ami számunkra valóság, az számukra illúzió, a mi hiszékenységünk (vagy megvesztegethetőségünk) napnál világosabb bizonyítéka. Két malomban őrlünk, úgy látszik. Bár az egyik malomban szerintem nem molnárra lenne szükség, hanem pár markos ápolóra.

Ui.: Tekintve, hogy több kedves figyeltem értékelésében is neuralgikus pont volt a regény lezárása, izgatottan vártam, sikerül-e Mártonnak a befejezéssel lerontania azt, amit addig felépített. Nos, ha teljesen nem is, de én is amondó vagyok, hogy a végén kicsit elengedte magát (meg a történetet) az író. Talán ha az utolsó három fejezet helyett egyet ír meg, de azt feszesen… akkor még jobban tobzódtak volna a végén a csillagok.… (meer)

Van úgy, hogy a Jóisten* megunván a létéről-nemlétéről szóló vitákat, leszáll közénk, és hozzávág egy íróhoz egy egymillió dolláros ötletet. Márton László regénye ilyen ontológiai jelentőségű pillanat eredménye, és annak köszönheti nagyszerűségét, hogy felfedezi – no nem a holokausztot, hanem azt a perspektívát, amiből a holokausztot nem szokás vizsgálni**. Az Árnyas főutca tulajdonképpen egy fényképalbum, mégpedig üres fényképalbum, az író feladata pedig az, hogy újra benépesítse azt. Ez egy nagyon szimpatikus küszködés: Márton tulajdonképpen a történelemmel való irodalmi birkózásnak állít emléket, ahol a történelem ugyan a favorit (naná, világbajnoki címvédő a srác), de azért az a fineszes irodalom okozhat neki kellemetlen perceket, mert fantáziában meg empátiában nagyon erős. És bár az életbe nem hozhat vissza senkit, de az emlékezetbe igen, és azért az se semmi. Külön örömömre Márton úgy kezeli a témát, hogy közben bízik az olvasóban: felteszi, hogy az érti és érzi a borzalmat, ami a szöveg látszólagos lágysága, játékossága mögött van. Mert a kedélyesen magyarkodó paraván mögött néha olyan embereket találunk, akik ugyan felháborodottan utasítják el az emberellenes bűnöket – de csak azért, mert nem azok esnek neki áldozatul, akikre ők gondolnak.

* Ez az a Jóisten, akivel EP is beszélgetni szokott, ilyen értelemben nem teológiai, sokkal inkább irodalomelméleti kategória.
** Halkan teszem hozzá: azért Appelfeld Badenheim, 1939 c. remekműve valami nagyon hasonló megközelítést alkalmazott, azzal együtt, hogy ott az író személye sokkal kevésbé volt része a történetnek.… (meer)

A család az család. Porzsolték esetében: bár ne lenne az.

Porzsolt Ernő (továbbiakban: Por Zsolt) az összes családtagjával megszakította már rövidebb-hosszabb időszakokra a kapcsolatot. Ami azt illeti - indokoltan. Az vesse rá az első követ, aki másképp tett volna a helyében. Csupa olyan személy igyekezett őt ugyanis nevelni (a "nevelni" szó ebben a kontextusban macskakörmök közt képzelendő el), akik úgy érezték jól magukat, ha a másik még rosszabbul érezte magát náluk. És ezért tenni is hajlandóak voltak. Ezt nevezték nevelésnek: "színtiszta áldozatkészségből önző, és merő jóakaratból gonosz", ezek a jellemjegyek határozták meg a légkört. Ilyen közegben, ilyen rokonok közt az ember "megkisebbedik" (Gombrowicz kifejezésével - Archibald Tatum szíves közlése alapján), nem csoda, ha Por Zsoltban felébred a menekülés ösztöne.

Szóval ilyen családi pszichothriller, finoman mögékent történelmi díszlettel. Elegáns, okos, sajátosan mártonlászlói jegyekkel, amelyek végtelenül eredetivé teszik. Ez (a nyelvi csiszoltságon túl) leginkább abban ragadható meg, ahogy a szerző megszólítja az olvasót: Márton ugyanis a regényírást - úgy vélem - egyfajta személyes aktusként fogja föl olvasó és író között, ahol utóbbi nem bújik el a fikció mögött, hanem (nemiképp Dickens modorában) kedélyes mesélőként ki-kiinteget a sorok közül, hogy "Helló, én is itt vagyok!" Ezen túl az egész szöveg (nyilván tudatosan) emlékeztet engem a besúgói jelentések hangvételére is, részben bizonyos rendőrnyelvi fordulatok miatt, de leginkább az elbeszélő homályossága miatt, aki kívülállóként határozza meg magát, mégis mintha mindent tudna Porzsoltékról - ami minimum gyanús.

Márton regényeit én mindig felettébb érdekes, néha pedig (nyelvi értelemben, meg a mögötte lévő tekintélyes tudás miatt) kifejezetten lenyűgöző elemekkel dúsított olvasmánynak tartom. Szoktam is örülni, amikor megjelenik egy-egy újabb cím tőle. Az öröm most az olvasás után sem ingott meg, mert nagyon pakk, nagyon kész kis kötet ez.… (meer)