Krisztina Tóth

Szándékosan napközben kezdtem olvasni a kicsiknek, mert tartottam tőle, hogy félelmetes lesz, de végül esti mesének is követelték. Szóval tetszett nekik biztosan, bár a három és háromnegyed éves utólag azt mondta, ijesztő volt. A metró és a peron közé szoruló gyerekláb meg az alagútban elsuhanó árnyék mondjuk még nekem is tiszta horror volt. (Pláne, hogy felidézte, amikor az akkor hároméves Nagynak felszállás közben beesett a papucsa a villamos alá. Meg kellett várni, míg elmegy a villamos, utána tudtuk visszaszerezni.)

Az illusztráció nem az én világom, viszont a rajzokon elrejtett könyvcímeket imádtam (a magányos százlábú az Állatfarmot olvassa, az egér az Egerek és embereket, a nagynénjénél ott egy diavetítő, abban a régi dobozban, a földön többek között a Geronimo Stilton valamelyik része, az óvodai polcon pedig a Grimm- és az Andersen-gyűjtemény mellett A hobbit figyel – hát, nem tudom, ezt lehet, picit benézte).

A nyelvezet abszolút rendben, a történetek közepesen ötletesek, és elég sötét, lehangoló, néhol egyenesen hátborzongató élmény volt. Nem újraolvasós, a polcra sem kívánkozik.… (meer)

Nyilván ezek nem elbeszélések – úgyhogy nem is nagyon beszélnek el semmit. Zárt panelek azokról a dolgokról, amiket mi is mindennap láthatunk az utcán jártunkban-keltünkben, csak éppen elmegyünk mellettük, és a dolgok annyiban maradnak. Tóth Krisztina ezzel szemben elmegy mellettük, aztán otthon megírja őket. A kötet első fele a kilátástalanságé – az író a tőle megszokott magabiztossággal és érzékenységgel rajzolja tovább a Nagy Magyar Dögök Arcképcsarnokát, és hát ebben alighanem ő a koronázatlan királynő kis hazánkban*. Pontosan és fájdalmasan skicceli fel azokat, akikbe nap mint nap belebotlunk a buszon, a munkahelyünkön vagy az iskolában – azokat, akiket Réz Pál így írt le: "Ronda egy nép ez a mi népünk, kérlek tisztelettel. És ezt nem mint zsidó mondom, hanem mint magyar mondom. Komisz, ronda nép vagyunk. Ha egy pici hatalomhoz jutunk, elviselhetetlenek vagyunk. Ha ellenőrök vagyunk a villamoson, már meg lehet tőlünk őrülni." A szövegekben nem sok lélekemelő van – ha csak az nem, hogy ezeknek az alakoknak a sorsába általában bele van kódolva önnön büntetésük: a magány, a sértettség, a kozmikus frusztráció. A mitesszer, ami elcsúfítja ezen etap bőrét, az a reflektálatlanság – egyes szövegekben Tóth Krisztina nem tudja elkerülni a tárca-forma rövidségéből fakadó veszélyt, ezért írása túl nyersen reagál a kiinduló problémára, magyarán: szimpla plakátszöveggé silányodik. (Pl. Kiment a ház az ablakon)

A kötet második fele ezzel szemben már sokkal inkább napsütötte sáv – jelentős részük a reményről és az együttérzésről szól, vagy ahogy az egyszeri laikus mondaná: „szépek”. Ezen kívül akad ebben a szakaszban néhány úgynevezett anekdota is, vicces történetkék dedikálásokról, kísértetegerekről, stb. No most nálam ők amortizálták a pontozást, mert szerintem Tóth Krisztina nem anekdotázik olyan jól – ő írja csak tovább a maga szociobestiáriumát, mert az az ő műfaja. Ilyen értelemben én pont ellenkező okból fanyalgok, mint akik túl sötétnek látják a Tóth-féle univerzumot: én ennél következetesebb komorságot és kilátástalanságot is el tudtam volna viselni – sőt, el is vártam volna. Értem én, hogy ezek az anekdoták megmutatják Tóth Kriszta emberi oldalát – de hát azt eddig is tudtam róla, hogy ember, nem pedig mondjuk sivatagi róka vagy pilisi len. Ettől függetlenül persze ez egy olvasásra érdemes kötet, bár meggyőződésem, hogy nem a tárca TK igazi erőssége, hanem a novella, ahol a szereplők gazdagabb interakcióba kerülhetnek egymással.

* Egy jellegzetes magyar alfaj, az ún. „frusztrált vénasszony” ábrázolása például egyszerűen parádés. Lásd: a Troli vagy a Pörgettyű c. írásokat. Talán ezek a kötet csúcspontjai.… (meer)

Lehetett volna az is a címe, hogy Ragtapasz. Merthogy ez a kötet a sebekről szól. Az elkapart sebekről. A lüktető sebekről. A gennyedző sebekről. A behegedt, de aztán újra felfakadó sebekről. A szeretteinktől kapott váratlan sebekről. Az eltitkolt sebekről, amik kivillannak az állig húzott garbó alól. A vészjósló sebekről, amiket borotválkozás közben találunk az arcunkon, és nem tudjuk, hol szereztük őket. Szóval: mindenféle sebekről. Tóth Krisztina ezúttal is a mélységeket járja meg, ahogy szokta. Helyenként szikrázó emberismerettel, zsigerből, hogy azt ne mondjam: szagosan. Vannak egész káprázatos tételek: A Pioneer-10 űrszonda, a Galamb, a Kacér. Néha azonban úgy érzem, mintha az írónő rutinból kenné papírra, amit tud: „Krisztina, egy óra múlva lapzárta! Nincs a tarsolyában véletlenül valami deprimáló mondjuk a Sziget fesztiválról?” „Hogyne lenne.” „És az erdélyi vendégmunkásokról?” „Bagatell.” Ha álmában keltik fel, akkor is bármiről tud valami lelombozót írni – nem tudom eléggé hangsúlyozni, micsoda eszement profizmus, mekkora orbitális bravúr ez egyébként. Megfelelő hangulatban biztos jobban hatottak volna rám. Csak abban nem vagyok biztos, hogy akarok-e ilyen megfelelő hangulatban lenni.… (meer)