Igazából semmi különös. Teodorovici különösebb írói maníroktól mentesen ábrázolja egyetlen egyén, a marionett-művész Bruno Matei sorsát a román sztálinizáció idején. Abban sincs semmi pláne, hogy mindezt a párhuzamos fejezetek eszközével teszi – ez a módszer a XX. század harmadik harmada óta szinte szokványos feloldása az egysíkú lineáris cselekményvezetés problematikájának. Az egyik szálban Brunot látjuk, amint a háború után hazatér Olaszországból, és egy szerencsétlen (és tőle független) politikai esemény hatására bekerül a román büntetés-végrehajtási rendszerbe. A másik szálban néhány évvel később találkozunk főhősünkkel, aki valahogyan elvesztette emlékeit, és most megpróbálja megtalálni a helyét és múltját a késő ’50-es évek viszonyai között. Teodorovici két kézzel kínálja fel nekünk a nem túl bonyolult metaforákat: Bruno marionettbábuja értelmezhető utalásként a totális állam és az egyén egyoldalú kapcsolatára, a főhős amnéziája pedig szimbolizálhatja egy ország emlékezetvesztését is* – maga a regényírás pedig azt a folyamatot, aminek során az író megkísérli felhozni a kollektív emlékezet töredékeit a felszínre.

Szóval nem különleges könyv, csak jó. Amiben kiemelkedik a hasonló címek közül, az a tudatosan eszköztelen (de nem minimalista) nyelv, amivel Teodorovici hőse sorsát kommentálja. Ebben a könyvben nem a borzalmak naturális ábrázolásán van a hangsúly, hanem azon a folyamaton, ahogy az egyén lassan elembertelenedik, elszakad önmagától a testi és lelki kínzások hosszadalmas procedúrája során. Bruno halk, bizonytalan, és legkevésbé sem hősies (mondhatni, semleges) figurája teljesen elüt a hasonló könyvek látványosan szenvedő vagy bátran ellenálló főszereplőitől. Olyan hibák miatt bünteti őt a hatalom, amik egy egészséges rendszerben nemhogy megbocsáthatóak, de lényegtelenek lennének, ám ő nem szembehelyezkedik az állammal, hanem végső soron önmagát vonja kétségbe: ez a viselkedés nagyon keserű üzenetet hordoz magában az emberről általában. Külön értéke még a könyvnek, hogy mintha exportra készült volna: alig vannak benne csak az író hazájában dekódolható utalások. Nagyon egyértelműen, történelmileg pontosan, és túlzásoktól mentesen ábrázolja az időszakot, és ezzel sokat tesz azért, hogy a mai románok képet kapjanak történelmük egy sötét bugyráról. Meg akár, mi, magyarok is, mert a sötét bugyrok azok speciel igencsak hasonlítanak egymásra. Hogy mást ne mondjak, sötétek.

* Ahogy Magyarországon, úgy Romániában is a kommunista múlt feldolgozása hagyott kívánnivalót maga után. Maga a rendszerváltás folyamata is tulajdonképpen hitet tett az egyszemélyi felelősség mellett – Ceausescu, és néhány magas rangú funkcionárius megbüntetésével elintézettnek tekintették az ügyet, és nem foglalkoztak a végrehajtók és alacsony szintű döntéshozók széles rétegeivel. ( )