Ez nem Tibike. Ez Tibor.

Mondhatjuk persze, hogy stand up. De annak veszettül szomorú. Azzal együtt, hogy veszettül vidám. De hogy ne lenne szomorú, hisz kinek adod elő? Egy pultos csajnak. Vegyük észre, még csak nem is a többi kocsmalakónak, hanem CSAK a pultos csajnak. Talán mert te vagy az első, aki már nyitáskor ott toporog, amikor még senki más nincs ott. Mert te vagy az, akit folyton odaesz a fene. Akit nem hallgat meg más, mint a pultos csaj. Hát ez már önmagában olyan, hogy attól megszakad a szív, ha jobban belegondolunk.

Két dolgot mondanék, amitől ez a könyv jó:
1.) Tar Sándorról mondták, hogy tudja, mitől lesz csend a kocsmában. Bödőcs meg azt tudja, mit fog játszani legközelebb a zenegép. Mert Bödőcs vágja, mi az a magyar, jobban, mint a komplett Magyarságkutató Intézet, hogy a turul nyelje le a mercijük slusszkulcsát, és szálljon el vele messzi napkeletre. Mert a magyar hagyomány az nem kipcsák-magyar rokonság, az nem lovasíjászat, de még csak nem is kalocsai minta. (Mert a kalocsai minta az hagyomány Kalocsán, de nem az Zalában.) A magyar hagyomány az a lila erekkel átszőtt orr, a töpörtő reggelire meg a pálinka fogmosás helyett, a karaszolás a szőlőben, meg hogy a polgármester megmondja, hogy ki kap közmunkát, és ha nagy a pofád, te mehetsz haza üres zsebbel. Bödőcs érti ezt, és ezért ül, amit mond.
2.) A hasonlatok. A bödőcsi humor - szerintem - amúgy is a hasonlatokról szól. Hogy összeférhetetlen minőségeket, szentet és profánt kezel egyetlen mondatban, és mellbe lök a metaforái vizualitásával. "Pocahontas, aki épp túlzásba viszi a léböjtkúrát egy Frida Kahlo-képen"- hát ebben van popkultúra, ezotéria meg képzőművészet is. "Magyarok Gyümölcsoltó Boldogasszonya, kenegessél Voltarennel" -itt meg a magasztos találkozik a végtelenül hétköznapival. Bolond mond bölcseket, bölcs mond bolondokat: egy tekintélyes tudásspektrum ad önmagának randevút, Kant utalás a Bérczesi Robi idézettel, József Attila Zámbó Jimmyvel kokettál, üzekednek a teljesen elütő szférák, hogy valami eredetit hozzanak létre. Sietek hozzátenni, ebből fakad e könyv legnagyobb hibája is. Mert az, hogy Bödőcs új, extrém metaforákat keres, többször oda vezet, hogy megbotlik, harsány vagy közönséges tónusba csúszik át - bizony-bizony, nincs kéznél közönség, aki visszajelezne, így aztán javítani sincs mód. De hát ezzel együtt még a túlzott trágárságnak is megvan a helye. Hisz egy kocsmában vagyunk, drága feleim, nem az operabálban.

Ez a könyv: szép. Tényleg szép, időnként egészen zsigerbe markolóan az. Ez a könyv: irodalom. Ami néha nem jelent épp sokat, tudom. De néha meg igen. ( )