Az első érzésem ennél a könyvnél a megkönnyebbülés és az öröm volt. Szerencsére Háy felhagyott a Mélygarázs-kísérlettel*, és visszatért azon dolgokhoz, amit ismer: a gyermekkori tájak érzékeny világába. Aztán ahogy telt az idő, egyre csökkent az örömöm. Meg is mondom, miért.

Ha száz év múlva egy vállalkozó szellemű irodalomtörténész megírja a mai magyar regények krónikáját, az egyik fejezetnek bizonyosan azt a címet adja majd, hogy: Tyúkszaros gyermekkorom**. E címszó alatt találjuk majd azt a töménytelen művet, melyben az én-elbeszélő főhős (akinek életrajza több ponton egyezést mutathat a szerzőével) cseperedik egy Isten háta mögötti faluban, és az író az őt érő megaláztatásokból megkísérel katedrálist építeni. Nagy hagyománya van ennek a műfaji kategóriának Magyarországon, és bár én nem különösebben vagyok híve, de ettől még a Napra jutni akár még tetszhetett volna. Azonban ebben a témában két éve Borbély Szilárd már lerakott az asztalra egy könyvet, mit egy könyvet: a könyvet. Ebben elemi erővel és tökéletesen szerkesztve tárta elénk ennek a világnak a borzalmait – ehhez képest Háy könyve (talán a szép keretnovellák kivételével) nem csak hogy nem mond semmi újat, hanem helyenként kifejezetten unalmasan hat. Mondhatni, Nincstelenek light. Nem azt mondom, hogy rossz, csak épp nekem Háy túl finom ehhez a munkához, ahhoz viszont nem elég finom, hogy ízig-vérig költészetet csináljon belőle. Sajnos.

* Jelesül: hogy megkísérelte magát biztonsági őrnek, meg valamilyen nőnek képzelni. Ha jól rémlik. Viszont ő se nem biztonsági őr, se nem nő, és igazából nem is tud úgy csinálni, mintha. Szerintem.
** Nem pejoratív címkének szánom – valószínűleg e könyvek központi szereplői is így fogalmaznák meg a kategóriát. ( )