Annyit tudtam már a könyvről, hogy a tatárokról, Béla királyról és Margit lányáról szól, ezért arra számítottam, hogy csatákkal, meneküléssel és mindenféle kalandokkal lesz tűzdelve. Ehhez képest csalódás, hogy a tatárok már vagy tíz éve elhagyták az országot, és "csak" az újjáépítés folyik, amiből egy egész kis szeletet láthatunk. Olyan így a könyv, mint az Egri csillagok leírásai a csatajelenetek nélkül. Ettől még olvasható, mint életkép, mert Gárdonyi nagyon szépen épít fel és részletez egy letűnt világot.
A történet középpontjában egy fiktív karakter, Jancsi áll, aki Margitot és szentté válásának folyamatát csodálja. A fiú a két kolostor (férfi, női) építésének kezdetekor kerül a Margitszigetre, majd fokozatosan válik a közösség tagjává. A folyamat nem túl magával ragadó: az elején szép részletesen megtudjuk, hogy mennyire kemény a szerzetesi élet, még az akkori világi viszonyokhoz képest is, később pedig csak az látszik, hogy Jancsi miként alkalmazkodik a körülményekhez és mennyire kevés örömöt enged meg magának.. Hasonló a helyzet az apácákkal is, itt csupán a királyi család tagjainak alkalmankénti látogatása töri meg az egyhangúságot. A háttérben apa-fiú trónviszály bontakozik ki, amiről nagyon kevés derül ki. Az egyetlen konfliktus, ami a regénynek is része, hogy Margit fogadalmát követve nem akar a cseh király felesége lenni, hogy egy békeszerződést megerősítsenek.
A szerzetesi életet a regény nem annyira felemelőnek, mint inkább hiábavalónak mutatja, amit a cím is tükröz: Isten rabjai.
Még irodalomtanárok számára is unalmas olvasmány, gyerekek elől elzárandó. ( )