Nekem már egy ideje van egy elméletem arról, hogy a történelmi tények beható ismerete, és a történelmi események/személyek heroizálására való hajlam fordítottan aránylanak egymáshoz. Nem tudom, ezzel összefügg-e, vagy ettől teljesen különálló jelenség, de nézzük csak meg a magyar történelem mely pillanatait szokták leggyakrabban hőskultusszá ostobásítani a közbeszédben: az 1848-49-es szabadságharcot, és az ’56-os forradalmat. És akkor most menjünk be egy könyvesboltba, és kérjünk az eladótól objektív, tárgyszerű, mégis magas szakmai színvonalú munkát a fenti két témában. Nos, nagy eséllyel azt fogják mondani nekünk: nincs. Itt van helyette egy szekérderék második világháborús munka, és majd ugyanennyi írás a Horthy- meg a Kádár-rendszerről. Tessék ezek közül választani. Akciós. No ugye.

Jó, azért ’56-ról azért van egy-két könyvecske, köztük ez*. Charles Gati abban a szerencsés helyzetben van, hogy az ominózus esztendő őszét még Budapesten töltötte, hogy aztán sikeresen disszidáljon Amerikába – így könyve egyszerre egy szemtanú, és egy külsős történész munkája. Alapvetően három oldalról közelíti meg az eseményeket: egyrészt a moszkvai fejesek belső hatalmi harcai felől, ami időnként elképesztően átláthatatlan, kaotikus szituációt teremtett**, és aminek következtében sem a nyugat, sem a magyarországi érintettek nem igazán tudták, mire készülnek a Kreml napkeleti bölcsei. Másrészt a washington-i stratégák felől, akiken Gati igencsak elveri a port – az ő hozzá nem értésük és felelőtlen ígérgetésük szerinte fontos szerepet játszott a tragédiában***. Harmadrészt pedig magát a magyar helyzetet veszi górcső alá, különösen pedig Nagy Imrét, aki unortodox módon hithű keményvonalas őskommunistából és NKVD-informátorból lett magától értetődő módon a felkelés vezére és mártírja – ami azért nem mindennapi pálya.

Ha van központi motívuma Gati könyvének, az az egészséges szkepszis a „forradalmisággal” szemben. A szerző nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ha Nagy Imre ügyesebben, simulékonyabban lavírozik abban a képlékeny nemzetközi helyzetben, akkor jó eséllyel elkerülhette volna a szovjet beavatkozást – hivatalosan a kommunista blokkon belül maradva, de létrehozhatott volna egy puhább, „emberibb” reformszocializmust. De a kevéssel nem elégedett meg, és ahelyett, hogy tompította volna a felkelők agresszivitását, maga is radikalizálódott. Nyilván Gati hipotézise a „mi lett volná”-k népes családjába tartozik, így le lehet söpörni annyival az asztalról, hogy „de nem úgy lett”, azonban gondolatkísérletnek egyáltalán nem megvetendő, sőt: kifejezetten tanulságos is.

Szóval ez egy nagyon sokrétű, nagyon informatív, néhol pedig igen személyes iromány, ami széles perspektívába helyezi ’56 eseményeit, és páros lábbal száll bele számos nemzeti mítoszba. Ha van valami, ami miatt kritika érheti, az a lábjegyzetek túlburjánzása – kicsit túlzottan akadályozzák a főszöveg gördülékeny olvasását. De hát ez a pedantéria teszi Gati szövegét világossá – még ha időnként a lendületesség rovására is. Úgyhogy kiválóan alkalmas arra, hogy a csiricsáré agitprop-szólamok mögé pillantsunk kicsit: az „igazi” történelembe.

* Megjegyezném, hogy e mű 2006-ban jelent meg, így legfeljebb könyvtárból kapargálhatjuk elő. Korát finoman jelzi benne a szerző azon állítása, miszerint mára már megérett a magyar közvélemény arra, hogy hideg fejjel, a hibákat se elkendőzve vizsgálja meg a forradalom történéseit. Nos, Mr Gati, van egy rossz hírem: ahogy így körbenézek, úgy látszik, mégsem érett meg annyira.
** Jellemző esemény, hogy Hruscsov okt. 30-án még azzal zárta le a Központi Bizottság ülését, hogy nem lesz katonai beavatkozás, másnap meg azzal jött, hogy nem tudott aludni a magyarok miatt, és meggondolta magát. Megjegyz.: pont okt. 30-án lincselték meg a Köztársaság téren a felkelők a pártszolgálatosokat, ami egyrészt jól illusztrálja, mennyire nem tudta irányítani Nagy a felkelőket, másrészt közvetlenül kihathatott Hruscsov pálfordulására.
*** Tegyük hozzá, Gati egyértelműen a republikánusokat teszi felelőssé mindezért: Eisenhower elnököt és Nixon alelnököt, akiknek nagyon jól jött az „erős Amerika” szlogen a demokraták elleni választások során, de igazából sosem gondolták komolyan, hogy lépniük is kéne valamit.

( )