Istvan Bart (1944–2019)

Amerikai posztmodern szerzőktől válogatáskötetet kiadni 1980-ban fontos irodalmi esemény lehetett, sőt talán bátor irodalmi tett is, hisz akkoriban a szocreál (no meg a klasszikusok) emlőin nevelkedett olvasók, látván ezeket a szövegeket, könnyen arra a következtetésre juthattak, hogy lám, ezek a jenkik jódolgukban már azt se tudják, mit csináljanak, kéne nekik adni egy kapát, oszt kizavarni őket a krumpliföldre. Szóval köszönjük, Bart István. A posztmodern írástechnika kulcsa alighanem az a felismerés, hogy a valóság a legkevésbé sem valóságos, ezért valóságosnak látszó történetet írni tulajdonképpen hazugság. A történetnek ugyanis eleje van, közepe van, vége van, így mindig valamiképpen a totalitás hatását kelti, de hát totalitás ugye nincs, vagy legalábbis semmit sem jelent ("De a világegyetem totalitása szétáradó: minden egyes emberben a maga teljességében van jelen, csökkenés elképzelhetetlen. És mégis, ha ez így van – hűvös borzongás remeg végig Martin testén – akkor a totalitás semmit sem jelent.") Ebben a kontextusban pedig hirtelen felértékelődik az egyén (a művész) szubjektuma. Merthogy a szubjektum ugye kaotikus, folyton változó, rejtélyes törvények uralják – de mégis, az egyetlen, amit tiszta lelkiismerettel ábrázolni lehet. Persze az ábrázolás szükségképpen (a kaotikusságból fakadóan) töredezett és nehezen dekódolható prózát szül, de legalább őszinte. Nem akar másnak látszani, mint ami: puszta, magának való szövegnek, torz képnek, ami a világról a művészben tükröződik.

Azt én nem tudom, hogy mindez a társadalmi elidegenedésre, a „szétszórattatásra” adott válasz-e, vagy inkább ezeknek tünete, esetleg csak egy kozmikus vicc, amivel az unatkozó egyetemi oktatók hergelik a jónépet. De ez nem fontos. Igazából az sem lényeges kérdés, hogy ma, amikor „a realizmus-inga újra kileng”, kijelenthető-e, hogy a posztmodern egy zsákutca volt, és a jövő a jászberényisándoroké. A posztmodern kipróbált valamit, amit ő újnak gondolt (nem előzmény nélkül), és eredményei beleszövődtek az irodalom egészébe. Meg amúgy is úgy van ez, mint az összes többi művészeti ágban: aki jó író, a posztmodernben is jót írt, és alighanem olvasni fogjuk száz év múlva is. Aki meg nem annyira jó író, azt a posztmodern miskulanciák se tették azzá. E kötet elbeszéléseivel is ez a helyzet: a koncepció szinte valamennyinél tetszett, de többször éreztem úgy, hogy ha ezt lebontjuk a szövegről, akkor nem sok minden marad. (Erre Müller Péter nyilván azt mondaná, hogy „nincs benne lélek”.) Szerettem, amikor a szerzők tesznek egy gesztust olvasóiknak azzal, hogy eszközként használják a humort, ami gyakran némi egészséges öniróniával elegyül – Pynchon például így tesz. De a legnagyobb élmény Robert Coover felfedezése volt, akinek mindkét novellája mesterien bontja fel a hagyományos időrendet, úgy, hogy ettől a szövegek többek lesznek önmaguknál – nem bezáródnak egy szerkesztéstechnikai bűvésztrükkbe, hanem kinyílnak és megtelnek többletjelentéssel. Így kell az újításokkal bánni, mondom erre én.… (meer)