Norman Manea

En el Bucarest de principios de los ochenta, un excéntrico y rebelde cincuentón llamado Tolea decide investigar las causas del suicido de su padre, acaecido cuarenta años atrás. ¿Qué contenía el sobre negro que lo empujó al suicidio? ¿Quién lo envió? ¿Qué misterios entrañaba? De forma gradual e involutaria, el protagonista se verá envuelto en una oscura red de delaciones, denuncias y sospechas, que sitúa al Partido único y a otras instituciones en el centro de esta enigmática trama. Con un ritmo trepidante, a caballo entre lo perverso y lo grotesco, se suceden las imágenes que retratan a la sociedad rumana de la época, una sociedad que vivía en el miedo, en el terror y la demencia del régimen dictatorial de Ceausescu. Sin embargo, en ese clima de pesadilla y claustrofobia vital, pequeños actos de libertad y locura empezarán a latir.El sobre negro, novela reescrita recientemente por el autor, aborda sentimientos como la culpa y el amor, realidades como la muerte y la alienación, y explora con atrevimiento y brillantez la tragedia humana de una población abocada al desconcierto y la vulnerabilidad.… (meer)

Esszék a ’80-as évek Romániájából egy nagyszerű író tollából, kitekintéssel a romániai rendszerváltás utánra – közép-európai szöveg, és mint minden közép-európai szöveg, kicsit rólunk is szól. Fussunk át rajtuk.

1.) Románia – nagy szándékú írás arról, hogyan passzol a diktatúra a román hagyományokhoz. (Majdnem azt mondtam, „néplélekhez”, de hát abban ugye nem hiszek. Meg hát milyen szó már az.) Itt máris felbukkan Manea fixa ideája, miszerint Ceaușescu rezsimje nem tekinthető kommunistának, inkább valamiféle sztálinista-fasiszta öszvérnek, ami a nacionalizmus és antiszemitizmus eszköztárát sokkal határozottabban (és eredményesebben) használta fel, mint a többi „baráti ország”*. Ettől függetlenül ennél a szövegnél még azt éreztem, hogy Maneában a prózaíró győzedelmeskedett az esszéíró felett – lendületes, és tanulmánytól némileg szokatlan módon érzelmileg elkötelezett írás ugyan, amit jó olvasni, de túl széttartó ahhoz, hogy egy ekkora témával megbirkózzon.
2.) Bohócokról – alakul, alakul… egy Fellini-interjúból kiindulva, Chaplin és Hitler figuráját összehasonlítva beszél Manea a diktátorokról és a bohócokról, közülük is legfőképpen arról a bohóc-diktátorról, akit volt alkalma személyesen megtapasztalni: Ceaușescuról. Bár itt is hektikus a szöveg szövete, de erőteljessége elnyomja kétségeimet.
3.) A cenzor jelentése – igazi csemege azoknak, akik működés közben szeretik vizsgálni a diktatúrákat, de nem szeretnek napi sajtót olvasgatni: egy igazi cenzori jelentést olvashatunk Manea egyik regényéről a szerző kommentárjaival. Micsoda kacskaringókat tesz meg (kénytelen megtenni) egy regény egy autoriter államban, amíg (és ha egyáltalán) megmutathatja magát!
4.) Felix culpa – az egyik legjobb szöveg Eliadéról, a vallástörténészek gyöngyéről, aki mellesleg ifjú titán korában teljes mellszélességgel volt fasiszta, és nagyon úgy tűnik, ezt nem is bánta meg. Nem puszta életrajz, hanem egy igazán érdekfeszítő mélázás arról, hogy a szerzővel kapcsolatos etikai problémákból mennyi háramlik át a műre, illetve magára a személy időskori énjére.
5.) Egy interjú története – Manea egy interjúban kritizálni merészeli a kormányzat kisebbségi politikáját, mire beindul ellene a gépezet: gyalázkodó cikkek jelennek meg róla a rezsim csókos íróitól, sőt, megjelenik egy Mephisto-szerű titkosszolga is, hogy teljes legyen a kép. Elképesztően tanulságos szöveg, esszénél ritkán mond ilyet az ember, de: megfilmesítésért kiált.
6.) Száműzetés – röpke eszmefuttatás a száműzött-lelkiállapotról. Rövid és velős. Kis kandírozott cseresznye egy remekbe szabott esszékötet fagylaltkelyhének tetején.

* Amíg a Kádár-korszak deklaráltan nacionalizmus-ellenesként határozta meg magát, és elnyomta a szélsőséges megnyilvánulásokat (részben azzal, hogy Trianonról például nem lehetett beszélni), addig a román berendezkedés felhasználta az ország sokfajta kisebbségéből és ellenséges szomszédaiból szükségszerűen kialakuló negatív energiákat, és egy agresszív soviniszta retorikával igyekezett befolyásolni a többséget. Ennek sajátos következménye, hogy amíg itthon a kommunistaellenesség egyes markáns csoportokban összeforrott a nagymagyarkodással, addig Romániában ez az összefüggés jóval kevésbé kitapintható.… (meer)

Gyöngyszem. Manea négy novellája helyzetjelentés a diktatúrából, de egyik sem úgy, ahogy azt megszoktuk. Az első tétel (A kihallgatás) egy vallatás története, de az író kifordítja a szituációt, mint egy rossz kabátot, és máris minden másképp működik, mint az átlagos naturális borzalomirodalomban. A többi elbeszélésre ez még hatványozottabban igaz – Maneát ugyanis nem az érdekli, amit a totális állam közvetlenül tesz velünk, hanem az, ami kikandikál a hétköznapok szövete alól: az egzisztenciális bizonytalanság, a frusztráció és a félelem, amit akár olyan semmiség is kiválthat, mint egy trencskó, aminek nem szabadna ott lennie, ahol épp van. Másfajta bizonytalanság ez, mint amit a plurális demokrácia kínál, ahol az érzés forrása többnyire a túl sok és túl feldolgozhatatlan információ, így – végső soron – frusztrációnk oka nem más, mint saját döntéskényszerünk és -képtelenségünk. A diktatúrákban ezzel szemben az információk száma viszonylag korlátozott, a szabályok sem észvesztően bonyolultak – a probléma abból fakad, hogy bármelyik pillanatban megváltozhatnak, mégpedig váratlanul és érthetetlenül, mert a változás oka gyakran csak annyi, hogy a Nagy Vezér egy szép nyári napon rosszul ébredt, és rájött a hoppáré. Semmi sem kiszámítható, semmivel sem lehet kalkulálni – és az ebből fakadó bizonytalanság adja ezeknek a történeteknek a kötőanyagát. Mert az autoriter állam nem csak nagy rémtetteiben félelmetes, hanem kisstílűségében is – mert ez a kisstílűség beszivárog mindenhová, és ha a vallatótiszteket el is kerüljük, ettől nem lehet megszabadulni. És Manea borges-i talentummal: finoman és intelligensen képes beszélni erről. Nagy író.… (meer)