Le merem fogadni, hogy Carole Hillenbrand nagyszerű pedagógus. Történeti bevezetése talán a legjobb választás a mai magyar könyvpiacon azoknak, akik meg akarnak ismerkedni ennek a monstre vallásnak az alapjaival. Igazi laikusoknak szóló olvasmány, némi tankönyvi beütéssel (kronológiai táblázattal, képanyaggal és vastag betűs kiemelésekkel); jól áttekinthető, világos szöveg, ami kezdetektől napjainkig, alavitáktól Al-Kaidáig, szunnától fatváig bemutatja az iszlám történelmét, irányzatait és alapfogalmait… igazából mi egyebet is lehetne még mondani róla?

Talán csak annyit, hogy Hillenbrand érzésem szerint éppen azért tudja ilyen megélhetően vázolni a színpompás, izgalmas iszlám eszmerendszert, mert maga is hívő, aki elkötelezett keresztény közegből érkezett. Ezért képes felfogni és értékelni a muzulmán hitélet olyan mélyen spirituális aspektusait, mint amilyen a szúfi teozófia, vagy a Kába-kőnél összesereglő milliónyi hívő közösségi élménye. Ám az, aki ugyan magát keresztényként definiálja, de közben az iszlámot mindenestül gyanús, sőt: gonosz entitásként fogja fel, nem veszi figyelembe, hogy Isten keresése közös pont a két vallás között – tulajdonképpen azt is megkockáztatnám, hogy amikor tagadja egy ekkora tömeg spirituális útkeresésének jogosságát, valahol saját vallásosságának jogosságát is megkérdőjelezi. Iszlám sajátosságnak tekinti a terrorizmust, holott az valójában ellentétes a Koránnal és a hadíszokkal, és általánosnak tekint olyan marginális gyakorlatokat, mint a női nemiszerv megcsonkítása – holott ez egy, a Mohamed előtti időkből fennmaradt primitív törzsi szokás, amit a muzulmánok zöme elutasít. És úgy általában felháborodik a nők jogainak megsértésén, ha azok az iszlám országokban történnek, ám ha mondjuk Oroszországban szövegeznek kísértetiesen hasonló törvénytervezetet, az valahogy elkerüli a figyelmét – és azt sem veszi figyelembe, hogy amíg az USÁ-ban még női alelnök sem volt, addig számos muzulmán többségű országban (Indonézia, Törökország, Bangladesh, Pakisztán) már töltötte be nő az elnöki posztot. Mindez persze nem jelenti azt, hogy iszlám és kereszténység kapcsolata zökkenőmentes lesz, hiszen a reformáció és a felvilágosodás óta eltelt európai folyamatokat (köztük a szekularizációt) természetesen nem élhették át – ahogy amúgy, úgy látszik, sok mai kelet-európai „keresztény” sem –, így kettejük viszonyát még sokáig félreértések és bizonyos alapvető definitív különbségek fogják befolyásolni. Pusztán azt állíthatjuk, hogy az iszlám sokszínű, és hogy másfél milliárd ember vallását nem lehet ostoba leegyszerűsítésekkel leírni. Az iszlám pedig éppúgy csak történelmi kontextusában vizsgálható, mint ahogy az Ószövetség legtöbb passzusa is. Ám ahhoz, hogy a leegyszerűsítéseket elkerüljük, és képesek legyünk párbeszédet nyitni, valamiféle tudásra van szükségünk. Ja, hogy azért meg kell dolgozni? Hát bocs. ( )