Vérbeli háborús regény – nem csak az a sárban-hóban vánszorgós (bár azért vánszorgunk is rendesen), hanem a csihi-puhis, piff-paff-puffos fajtából. (Ötven méterről közvetlen irányzással TŰZ a Tigris tankra! Lángoló járművek! Golyózápor!) Bondarev könyve abba a pár napba utaztat el minket, amikor Sztálingrád alatt már körbe van zárva Paulus hadteste, de Manstein páncélosai útban vannak, hogy felszámolják a bekerítést. Úgyhogy szerencsétlen szereplőinket rohamtempóban átcsoportosítják, hogy megakadályozhassák őket eme ténykedésükben. A kötet első fele tehát arról szól, hogy mennek, mennek a katonák a hóban (ez az említett „vánszorgás”, bár egy légitámadás azért színt visz bele*), szenvednek, kínlódnak, aztán ott vannak, bár maguk se tudják, hol, és elkezdenek lövészgödröt ásni. Aztán a második rész meg az abálás – tisztára mint Minas Tirith ostroma, jönnek a náci orkok a tankkal, hőseink viszont hősies hősök, utolsó lőszerig küzdenek, de a túlerő nagy, a nácik mintha áttörnének, szóval fordulatok egymás hegyén-hátán, hogy aztán…

Tényleg jó könyv. Bondarev láthatóan járatos a hadtudomány és haditechnika területén (naná, ő is a szovjet háborús generáció tagja, mint Bikov), tudja, eszik-e, vagy isszák a trotilt, amit ír, könnyen vizualizálható – mi több, hihető. Ebben nagy segítségükre van a színes szereplőgárda, akiken keresztül igyekszik leképezni a szovjet társadalom teljes spektrumát a tetejétől a talpáig (bizony, még Sztálin is feltűnik!). Ügyesen váltogatja a nézőpontokat, szépen szörföl át egyik szereplőről a másikra, így a bakák által érzékelt káoszba és pánikba éppúgy betekintést nyerünk, mint a legfelső vezetés dilemmáiba. Kerüli a propagandaszagot is** – igaz ugyan, hogy hősei, mint említettük, többnyire hősiesen hősiesek***, a nácik meg ellenszenvesek****, de végig megőriz valami kétértelműséget velük kapcsolatban. Itt van például Drozdovszkij hadnagy, a látszólag ideális kommunista tiszt a maga rejtőző labilitásával, vagy Besszonov tábornok, aki pont az a fajta parancsnok, akit a háború végeztével a gulágra fognak küldeni – és ennek bizony ő is tudatában van.

Ha van hiba, akkor az a hossza. Különösen a harc leírása van véééégtelenül elnyújtva – ami különösen azért érdekes, mert akinek egy babszemnyi történelmi ismerete van, tudja, Manstein nem fog áttörni, tehát hőseink akármilyen fenenagy veszélyeket élnek át, győznek végül. (Igaz, speciel belehalhatnak a fenenagy veszélyekbe… és hát az az ő szempontjukból bizony elég baj.) Tehát hiába a sok trükk, amivel Bondarev el akarja hitetni az olvasóval, hogy az orkok most aztán lemészárolják Minas Tirith utolsó védőjét is – az olvasó tudja, hogy a végén Gandalf úgyis megjelenik. A fehér álcázóköpenyben.

* A háborús regények egyik jellemző toposza, hogy ha egy vonat lerohad a pusztán, akkor az csakis azért történhetett, hogy az író be tudjon mutatni egy szaftos légitámadást.
** Még Sztálin esetében is, akinek ábrázolása példaszerű: nem mond róla rosszat (azt még azért nem szabadott), de finoman jelzi a Gazda vészjósló oldalát.
*** Naná, hogy hősiesek: "Amikor King tengernagy dicsérte a szovjetek vitézségét, Sztálin azt felelte: – Nagyon bátor embernek kell lennie annak, aki nem akar hős lenni az orosz hadseregben!" (Innen: Rick Atkinson: Ágyúdörgés alkonyatkor)
**** Jó, hát egyetlen élő náci van benne, de az marhára undok. Viszont érdekes módon van benne egy halott német is, aki viszont szimpatikus. De tartok tőle, hogy a szimpatikussága nem független a halottságától. ( )